Felhőkbe nyúló kopasz ágak,
akár csontos ujjak,
kapaszkodnak a fénybe,
de csak párát markolnak.

A szél végigcirógatja őket,
mintha ellenőrizné,
maradt-e még élet,
vagy válik feleslegessé.

Az ólomszürke ég alatt
minden gally egy vallomás,
az idő nem könyörül,
lehántja, mint egy karmolás.

Meghagyva a puszta formát,
csupasz valójukat mutatják,
a télnek felkínálva,
ott a mezítelen igazság.

És amikor az este
már rájuk csukódik,
az ágak árnya a hóban
szép lassan megnyúlik.

A hold hidegen felcsillan,
árnyékok futnak a tájon,
a fák, mint ősrégi őrök,
már mindent láttak a nyáron.

A csönd, akár egy kút,
világ fekete kezek között,
szinte megáll a lélegzet,
morzsolják a sűrű ködöt.

De valahol a kéreg alatt
apró, kitartó szikra pulzál,
ott a tavasz ígérete,
nem pihen, csak vár.

Mert amit a tél sem tud,
kihűteni végleg,
benne van a jövője,
benne van az élet.

TM