Fehér csend ül a kertben,
ágak közt az idő megállt,
feketerigó fák közt ugrál,
szeme vidám, fénylő parázs.

Lába alatt a tél hidege,
jeges titkokat őriz a föld,
csőre koppan, életet keres,
míg a hó mindent kitölt.

Nem fél a hallgatástól,
dalát harsányan mondja,
szíve tudja, jön a reggel,
hol a csendet a fény feloldja.

S ha felszáll egy hópelyhes ágról,
fekete árny a fehéren,
a tél megremeg kicsit
az élet jeges kertjében.

Minden szárnycsapás üzenet,
mit nem fagyaszt meg a tél,
a rigó tudja, ne feledjük,
a várakozás velünk él.

Hó alatt szunnyad a holnap,
gyökérben, rügyben, dalban,
a csend csak köpeny a világon,
nem vég, csak pihenés a zajban.

És míg a kert fehér álmot lát,
és őrzi az idő kulcsát,
egy fekete toll, egy dalolás
már repeszti a téli ruhát.

TM