Csendben ülsz a szoba falai közt,
a szavak most porrá váltak,
szíved mélyén zajok,
de kívül csak üres árnyak.

Az ajtó zárva, a kulcs elveszett rég.

Álmok közt bolyongsz fényt keresve,
de minden távoli, idegen,
mégis, ebben a magányban,
önmagad keresed.

Az idő lassan hullik,
mint homok az üvegben,
minden percben új árnyékok,
táncolnak egy ütemben.

És a világ zaja alig ér.

A magadba zártságban
valami növekedni kezd,
egy halk reménysugár
fénycsóvát ereszt.

Hallgatod, csendben lélegzel,
s tanulsz létezni,
és ha egyszer nem nyomaszt,
tudsz majd ébredni.

Most hívogat, hogy kilépj.

Megtanulsz beszélni a szíveddel,
s lassan kitágul a tér,
már nem félsz a hangtól,
a világ újra él.

Megtaláltad a béke fonalának kezdetét.

TM