Hirtelen nem jutott eszembe semmi, mert azt gondoltam, hogy nehéz írni olyat, ami megható, különleges, de nem azért, mert nem történt velem, hanem mert volt idő, amikor túl sok minden volt egyszerre, és az érzések mélyre kerültek. És talán az élet lehetne maga a történet, amikor az ember a legnagyobb nehézségeket is megoldja, de később ez már a hétköznapokban feledésbe merül, mert az idő könnyű szárnyakat adott neki. De nem rólam kell, hogy szóljanak ezek, hiszen olyan sok jó ember van szerte a világban, így azt gondoltam, írás közben jön meg az emlékezet, és hát láss csodát!
   Biztonsági őr voltam egy nagyobb üzletben, figyeltem az embereket, sok mindent le lehetett olvasni a ruhájukból, mozgásukból, tevékenységükből.
   Így kora délelőtt figyelmes lettem egy ősz hajú, rendezett külsejű, de tétován sétálgató öreg hölgyre. Kosarat vett a kezébe, másikban egy nehéznek tűnő szatyor, és egy lakkozott régi, úgynevezett retikült szorongatott. Látszott, hogy először jár nálunk. Vártam kicsit, de mivel látszólag semmit nem talált, odamentem hozzá, és megszólítottam.
   - Segíthetek valamiben? Mit tetszik keresni?
   Hálásan rám nézett, és azt mondta:
   - Egy kis vizet szeretnék venni az útra.
   Odavezettem a polchoz, kiválasztott egy kicsi flakont, elkísértem a kasszához. Fizetett, és indult kifelé.
   Az ajtóban megkérdeztem tőle:
   - Mondja csak, milyen útra vette ezt a kevéske vizet?
   - Tudja, kedvesem, elutazom az unokám esküvőjére az ország másik végébe. Majd jönnek értem, itt találkozunk a bolt előtt.
   Még soha nem voltam náluk, nagyon messze laknak, én meg nem igazán tudok egyedül kimozdulni. De most végre láthatom. A lányomék visznek el, ők itt laknak a városban, de náluk sem voltam évek óta, nem hívnak, hát nem megyek.
   Nem tudtam mit mondani, összeszorult a torkom, így csak megsimogattam a kezét.
   - Érezze magát nagyon jól, azt kívánom - súgtam oda neki.
   Elmosolyodott, megigazította blúza vasalt nyakát, amin semmi igazítani való nem volt. Szépen állt rajta.
   - Biztosan jó lesz végre látni őket, de megyek, mert mindjárt jönnek értem - mondta.
   Kiment, leült a padra, én pedig figyeltem, ahogy keresgél a táskájában, gyógyszeres dobozt vesz elő, iszik pár kortyot. Kivesz egy pulóvert, áthajtogatja, visszarakja. Pakolgatott, próbálta magát elfoglalni.
   Pár óra eltelt, még ott volt. Vagy túl korán érkezett, vagy késtek, akiket várt. Egyszer aztán már nem láttam, nem vettem észre, hogy mikor, de biztosan elvitték.
   Azóta többször eszembe jutott, hogy vajon jó volt az esküvő?
   Örültek a mamának, vagy csak egy kötelező meghívás volt?
   Soha többé nem találkoztunk, de sokszor látom magam előtt kis reszkető kontyát, lakkozott táskáját, ami annyira útban volt hozzá nem szokott kezében, hogy mindenbe beleakadt. Ilyenkor gondolatban mosolyt csal az arcomra, és minden jót kívánok ennek a szeretetre méltó öreg hölgynek, akiben drága nagymamámat láttam egy pillanatra.

TM