Születéskor a lélek hangosan érkezik,
fénybe csomagolva, emléket felejtve,
szívdobbanásban új nevet kap,
hogy a világ tanítani kezdje.

Gyermekként csodát lát mindenben,
fűszálban, fában, mosolyban él,
még tudja, honnan jött,
csak erről nem beszél.

Ifjúként keres, lázad, kérdez,
sebeket gyűjt és álmokat,
néha, ha eltéved,
a fény mindig utat mutat.

Felnőttként hordoz, ad és elveszít,
súlyát érzi időnek, múlásnak,
megtanul tervezni úgy, hogy
kovácsa lesz önmaga sorsának.

Az évek csendes bölcsességet hoznak,
a lélek lassan megpihen,
elengedi, mi addig fájt,
de megtart párat, hogy legyen mit elvigyen.

Halálakor nem ér véget az út,
csak lehull róla a földi ruha,
a lélek hazatér oda,
hol egyszer volt az otthona.

Fénybe lép, emlékezni kezd,
mosolyogva visszanéz,
mert azt is tudja már,
ha akar, bármikor visszatér.

TM