A Hold fénye mellett lassan ballagtam hazafelé 
A városszéli megállóból egymagam a hidegben
A rozsdás kandeláberek fénye árnyékot vetett az aszfaltra 
A saját árnyékom kísért ismét a megszokott utamon.

Rádöbbentem, hogy a vakmerőség már nem lehet cél
Oly sérülékeny minden ember és az egészség
Bármikor bármi megtörténhet, vagánykodni kár
Lassítani kell, rohanni felesleges, csak bajokkal jár.

Semmi sem örök, legfeljebb csupán az emlékezés
Sajátos El Caminomat talán már végigjártam
Önmagam jobban megtalálva és megismerve
Önkiábrándulás lett ismét és újra a vége.

Sajnos a rideg falig sokszor eljutottam
Hiába kopogtatva rajta, akadályt nem ismerve
Lehet, nem is akartam, talán nem is fontos már
Üveges tekintetek sem néznek már rám.

Gyakran meglegyint az elmúlás szele is
Egy pillanat alatt az örök semmibe elveszni
Oly sok tragédia kíséri folyton a jelenünk
Már nem is érezzük, ami fájhatna minekünk.

Káposztásmegyer, 2024. november 12.

TM