Hol fényes a lelkünk, hol elmerül
kedvünk, és hullámok borítanak,
lázadásunk vagy épp elszenderül, 
vagy tüzesen újból magasba csap.

Újra és újra, folyton fent és lent,
micsoda szédítő előadás!
Sokszor mélybe merülünk egészen,
s  az élet nem éppen kéjutazás.

Híd vagyok, egyszer sziklaszilárd, máskor
meg-megrezzenő, furcsán bizonytalan,
mint részeg, ki imbolyog az ivástól,
s hordozza terhét látszólag gondtalan.

Lelkem, mint sóhajok hídja, két világ,
távoli partjain keresztre feszül;
egyikről öröklét titka fénylik át,
a másikon minden halálba merül.

Fehér galamb szállt a kerti pázsitra.
Tekintetünk egy percre találkozott.
Lenyűgözött milyen szép, milyen tiszta
az a pillantás, amit nekem adott.

Megérintett a Mindenható Lelke,
és többé már elvesznem nem is hagyott.
Jázminvirág szirmok hulltak fejemre,
és hajamba tűzték a kelő napot.

2022. június 6. Pünkösd hétfő

Táncomban tűz voltam, dühöngő vihar,
Vergődő, vad folyó, szétcsúszó talaj,
Sötétben repülő, színtelen madár,
Eltévedt remete, kit rémít a halál...
*
Ne félj! - súgta az angyal, és közelebb lépett. 
Az ijesztő sötétség hirtelen semmivé lett. 
„Eljöttem hozzád, hisz annyiszor hívtál.
Holdtalan éjeken utánam sírtál.

Talán nem én vagyok, ki cipelem,
hanem a kereszt cipel engem,
görcsösen rám kapaszkodva
átfonja a lelkem,
meghitten szorongat kárörvendő kéjjel -
elhagynám, de rám tapad
konok szenvedéllyel,

Ünnepi ruhában pompázik ma minden,
Szeretet táncol a fénylő üvegdíszen,
Igéző színei csillognak szememben,
Karácsony szelleme átjárja a lelkem.

Hópehelytakaró
Csendben pihen odakint,
Izgatott kicsi szív
Éberen vár valakit.

Ablakon kukucskál
Az égbolt felé lesvén -
De nehéz aludni
Ilyen fontos estén!

Anyai puha kéz
Álomba csitítja,
Lassacskán elszunnyad,
A Mikulásban bízva.

Az idő mohón rám tekeredik,
Múlt felé csábít, úgy ölelkezik.
Régi emlékek áradnak felém,
Egykori szépség, szerelem, remény.

Őszi levelek tánca, ha libben,
Képek nyílnak a csillanó vízben.
Látom arcát a tegnapi tájnak,
Árnyát egykori, ölelő fáknak. 

Szemem előtt egy csillag zuhant mélybe,
átadva önmagát csendesen...
Miért pont ő? Miért pont most? – nem kérdte,
csak elindult honvágytól részegen.

Leszakadt végre a kijelölt szögről
hol idáig függött a bársonyon,
szárnyaszegett szentjánosbogárként,
megbéklyózva a korlátokon.

avagy elmélkedés az emlékekről

Emlékek.
Kik is lennénk nélkülük?

A legszebb emlékem?
Ó, hogy is mondhatnék egyet,
hisz százával tolulnak a szebbnél szebb percek
gyönyörű képei, ha rád gondolok...
Mióta világra jöttél, ámulva nézlek,
s emlékeimen merengve
elmosolyodok.
Sosem felejtem, mikor először láttalak,
és mikor először húzódott
mosolyra a szád,

dobog dobog dobog a szív
lüktet az élet a tűz szava hív
vágta a széllel nincs ma határ
szabad a lélek és messzire száll

dobban a mélyben az isteni szó
olvad a fényben az illúzió
perzsel a szfinx szeme ébredni hív
olvad az én fala nyílik a szív

2021. augusztus 21.

Hosszan kanyarog a kettősség útja,
magas hegyeken, mély völgyeken át,
csak az örökkévaló lélek tudja
bejárni minden zegét-zugát.

Életek, halálok hegyláncain túl
néha kimerülten a porba zuhan,
majd megrázza magát, újra elindul,
előtte áll még jónéhány futam.

Lennék szél, mi körbeölel,
bőrödet gyengéden cirógatnám,
füledbe suttognám:
örökkön-örökké,
s szemedben önmagam viszontlátnám.
Magammal pörgetném testedet-lelkedet,
lábaink alatt az egész világ,
repítenélek egy távoli szigetre,
hol mi vagyunk ketten
és senki se lát.
Leélnénk együtt egy mámoros életet,

Azt hiszem, a Napnak nincs szüksége a Holdra,
A Hold az, aki sóváran a Napról álmodik.
Vágyakozva néz az arany varázslóra,
Aki felhevíti szívét, és sosem változik.

Zöld ágak tánca kék háttér előtt.
Mozdulat borzolja az álló időt.
Csend van. Szerelmes, puha csend.
Valami változott, érkezett idebent.

Kint a külvilág átható zaja.
Fejemben gondolatok szüntelen szava.
Legbelül mégis, mindenen túl
és mindennél közelebb... Csend lett az úr.

,,A nevezetes névtelenség magatartása nem emberi. Nevezetes névtelenségben él a rigó éppen úgy, mint a tücsök, a bölcs, vagy a szent, a névtelen jótevő s a magányos művész.

a Nap... a Hold... a Föld... a Szél...
az Érzés... a Vágy... a Szenvedély...
a Társ... a Gyermek... a Jóbarát...
a Szándék... a Kezdet... a Folytatás...

a Hit... a Remény... a Nevetés...
a Megbocsátás... az Ölelés...
a Fény... a Dal... a Költemény...
Isten, ki szelíden benned él.