Talán nem én vagyok, ki cipelem,
hanem a kereszt cipel engem,
görcsösen rám kapaszkodva
átfonja a lelkem,
meghitten szorongat kárörvendő kéjjel -
elhagynám, de rám tapad
konok szenvedéllyel,

Megszállott szeretőként lelkem vérét issza…
Küldeném a pokolba,
bár sose jönne vissza!
Olthatatlan vággyal ölelésben hordoz,
karma kínzó kötelével
béklyóz sosem oldoz…

Mélységesen gyűlöl
vagy épp végtelenül szeret?!
Komolyan nem hiheti,
hogy örök társam lehet!
Ha megölöm is visszatér,
ha ölelem csak nevet…
Talán közöny lesz a végzete,
és szabadjára ereszt?!

Ha elfogadva tudnék nézni
megviselt arcába,
elérkezne hirtelen
e hosszú harc halála…

Megérteném végre 
szelíd értelemmel,
hogy sorsunk mélyen összefonva
egybeér a Renddel…
*
Cipellek és cipelsz.
Már hordozom az erőd.
Átadva magam megérkezem…
…elcsendesedve Isten előtt...