Lusta, néma ködcsík úszik át a tájon,
Mint halotti lepel, a dombokra terül.
Talán enyhülést hoz, az élet ne fájjon,
Talán a gondok sora homályba merül.

Tetszhalálba süllyed lassan körbe minden.
A völgyek mélyére sötétség borul.
A lélegzetnek sincs kiútja innen,
A világ mellkasára hűvösség nyomul.

Védtelen lélek volt, sebezhető,
magányos sziget, vad hullámok között;
a tenger csak jött, és ellepte őt -
nem volt hatalma a végzet fölött.

Az ártatlanság - könnyű üvegfonat -,
végül ezernyi súlyos darabra tört;
szárnyszegett sirályként sárba ragadt
a könyörtelen, tömör vízfal előtt.

A tükör egykor ellenség volt,
Majd baráttá vált egy szép napon,
Amint végre úgy döntöttem, elfogadom:
Ez vagyok én - s bárhogy is van, hagyom.

Reggelente világosan, tisztán,
Mosollyal tekintett rám,
Jól megértettük egymást,
S az életet is akkor, talán.

Mélykék éjfél tengerén lebegek
Átjár a mosolyod s csillagot nevetek

Holdfény-hullám ringatja kezemet
Szívedig evezek s egyre csak szeretek

Tűnődöm, vajon milyen lesz a vége,
büntetés lesz-e vagy rég várt kegyelem,
lázadok-e vagy hálát adok érte,
gyötör-e bűnbánat, kínoz félelem?

Lesz-e ki hullat majd könnyet mellettem,
vagy a pillanat ott talál egyedül,
utolsó sóhajom fényesen lebben,
vagy bent ragadva a sötétbe repül?

Amint meglátom imádott arcodat,
Amint szemedből újra tűz rám a Nap,
Amint csábítón szédít lélegzeted -
A szerelem betölt, életre ébredek!

Amint átkarol pezsdítő illatod,
Amint gondtalan mosolyod felragyog,
Amint szürkéből a lét végre zöldre vált -
A szerelem betölt, s már nem hiszek halált!

Ha Veled vagyok, a világom gondja,
Mint erőtlen, elszürkült ólomkabát,
Lecsúszik rólam s lehull a porba,
S Te huncutul nevetve kacsintasz rám;

Előtted állok, ártatlan újra,
Mint egykor rég, megannyi bűnöm előtt,
Könnyedén lebegek – mosolygó Buddha -,
Távolról szemlélve teret s időt.

Álmomban sötét helyen ébredtem.
Sejtelmes, ijesztő hangok,
kárörvendő nevetés.
Közömbös, fénytelen szemek,
hűvös ál-mosoly.
A szűkös, szögletes térben
levegőbe markoló hideg kezek.
Elhallgatott imák…
Kikiáltott szitkok…
Vidámra festett maszkok, de
belül szűkölő félelem…
Mint ragadós békanyál foszlányai

Fel, fel! - Kiált e földi lét,
Ég felé emelve kérges tenyerét -,
Nem tudok többé a sárban dagonyázni,
Repülni akarok, szabadon szállni!

Elég volt, unom a sivár szolgalétet,
Az állandó félelmet, örök ellentétet!
A Teremtő biztosan bánattal nézi,
Az ember az egóját mennyire félti…

Törött szárnyú, árva sirály
A kietlen parton ténfereg.
Temetve egykori álmait már,
Megszokta magányát idelent.

Tenger türkize csábítja dalolva:
“Repülj közel, s én enned adok!”
Ő hátát fordítja, s fejét lehajtva
Telnek az egyhangú nappalok.

vonalak rajza tenyéren
szétfutó erek a levélen
középponttól messzire szaladva
fény után vágyik az éjszaka rabja

villanás csendes tó vizén
álomba merült néma szirén
magasba törő óriáskerék
egységbe olvad a kezdet és a vég

csendben lenni
ringatózni
áldott békés perceken

megpihenni
álmodozni
fénybe tartó terveken

útra kelni
csónakázni
nyílt és tiszta tengeren

szárnyra kelni
égbe szállni
átkarol a kegyelem

Múlik az óév, s a jövő már közeleg,
A szilveszter idén csöndesen érkezett.
Nincs zúgó petárda, és nem tombol tömeg,
A Szabadság-szobornál békesség lebeg.

Az ember ma éjjel józanul néz körül:
Az égről a föld felé csillaghíd feszül.
Múlt és jövő éjfélkor ahogy egyesül,
Új remény, s ígéret ébred fel legbelül.

Szemem előtt az élet filmje pereg,
néző is vagyok és alkotó,
a feledés fátyla most áttetszőn lebeg,
egymagam vagyok a millió.

Ha vége a filmnek, s a függöny legördül,
meghalok akkor és megszületek,
a karma kereke, ha újabbat pördül,
visszajövök, s megint elfeledek

Nem az vagyok, aki Vagyok.
Álom fátyla borul rám.
Csillagoktól jelet kapok,
szólítanak: “Avatár!
Elringatott sűrű éj.
Az Otthon fénye újra vár.
Ébredj! Lelked erre kér,
túl sokáig aludtál.”

Felszállok a Főnix szárnyán,
tekintetem felragyog.
Eggyé válnak bennem szférák,
csillagok s az angyalok.

Leülök a gong elé. Elcsendesedem.
Pihen az akarat, csitul az értelem.
Áhítat járja át mosolygó lényemet:
Köszönöm, Istenem, hogy Veled lehetek.

A kezem magától az ütő után nyúl.
Elmémre meghitten lágy fényfátyol borul.
Felcsendül a legelső, mámorító hang.
Lelkemet átjárja az égi szívharang.

Istenem, csakis te tudod, miért vagyok.
Segíts, hogy megértsem a te akaratod.
Segíts, hogy idebent érezzem a Napot,
Akkor is, ha kint már minden jéggé fagyott!
 
Segíts emlékeznem, egykor honnan jöttem,
S ha szürkén is terül a hideg ég fölöttem,
Csillagok ezrei vigyázzák a léptem,
S lelkük egy darabja itt szikrázik bennem!
 

Égjen bent a gyertya, ébredjen a Fény!
Odakint a tél fagyos szárnyát rázza
A sötétbe borult álmos nagyvilágra -
Égjen bent a gyertya, ébredjen a Fény!

Ragyogjon fel újra szívünkben a Nap!
Sugarait szórja lágyan szerteszét,
Szikrázza a télbe áldott melegét!
Ragyogjon fel újra szívünkben a Nap!