Tűnődöm, vajon milyen lesz a vége,
büntetés lesz-e vagy rég várt kegyelem,
lázadok-e vagy hálát adok érte,
gyötör-e bűnbánat, kínoz félelem?
Lesz-e ki hullat majd könnyet mellettem,
vagy a pillanat ott talál egyedül,
utolsó sóhajom fényesen lebben,
vagy bent ragadva a sötétbe repül?
|
Amint meglátom imádott arcodat,
Amint szemedből újra tűz rám a Nap,
Amint csábítón szédít lélegzeted -
A szerelem betölt, életre ébredek!
Amint átkarol pezsdítő illatod,
Amint gondtalan mosolyod felragyog,
Amint szürkéből a lét végre zöldre vált -
A szerelem betölt, s már nem hiszek halált!
|
Ha Veled vagyok, a világom gondja,
Mint erőtlen, elszürkült ólomkabát,
Lecsúszik rólam s lehull a porba,
S Te huncutul nevetve kacsintasz rám;
Előtted állok, ártatlan újra,
Mint egykor rég, megannyi bűnöm előtt,
Könnyedén lebegek – mosolygó Buddha -,
Távolról szemlélve teret s időt.
|
Álmomban sötét helyen ébredtem.
Sejtelmes, ijesztő hangok,
kárörvendő nevetés.
Közömbös, fénytelen szemek,
hűvös ál-mosoly.
A szűkös, szögletes térben
levegőbe markoló hideg kezek.
Elhallgatott imák…
Kikiáltott szitkok…
Vidámra festett maszkok, de
belül szűkölő félelem…
Mint ragadós békanyál foszlányai
|
Fel, fel! - Kiált e földi lét,
Ég felé emelve kérges tenyerét -,
Nem tudok többé a sárban dagonyázni,
Repülni akarok, szabadon szállni!
Elég volt, unom a sivár szolgalétet,
Az állandó félelmet, örök ellentétet!
A Teremtő biztosan bánattal nézi,
Az ember az egóját mennyire félti…
|
Törött szárnyú, árva sirály
A kietlen parton ténfereg.
Temetve egykori álmait már,
Megszokta magányát idelent.
Tenger türkize csábítja dalolva:
“Repülj közel, s én enned adok!”
Ő hátát fordítja, s fejét lehajtva
Telnek az egyhangú nappalok.
|
vonalak rajza tenyéren
szétfutó erek a levélen
középponttól messzire szaladva
fény után vágyik az éjszaka rabja
villanás csendes tó vizén
álomba merült néma szirén
magasba törő óriáskerék
egységbe olvad a kezdet és a vég
|
szo 01/02/21
Toldi Ibolya
csendben lenni
ringatózni
áldott békés perceken
megpihenni
álmodozni
fénybe tartó terveken
útra kelni
csónakázni
nyílt és tiszta tengeren
szárnyra kelni
égbe szállni
átkarol a kegyelem
|
sze 12/30/20
Toldi Ibolya
Múlik az óév, s a jövő már közeleg,
A szilveszter idén csöndesen érkezett.
Nincs zúgó petárda, és nem tombol tömeg,
A Szabadság-szobornál békesség lebeg.
Az ember ma éjjel józanul néz körül:
Az égről a föld felé csillaghíd feszül.
Múlt és jövő éjfélkor ahogy egyesül,
Új remény, s ígéret ébred fel legbelül.
|
Szemem előtt az élet filmje pereg,
néző is vagyok és alkotó,
a feledés fátyla most áttetszőn lebeg,
egymagam vagyok a millió.
Ha vége a filmnek, s a függöny legördül,
meghalok akkor és megszületek,
a karma kereke, ha újabbat pördül,
visszajövök, s megint elfeledek
|
szo 12/19/20
Toldi Ibolya
Nem az vagyok, aki Vagyok.
Álom fátyla borul rám.
Csillagoktól jelet kapok,
szólítanak: “Avatár!
Elringatott sűrű éj.
Az Otthon fénye újra vár.
Ébredj! Lelked erre kér,
túl sokáig aludtál.”
Felszállok a Főnix szárnyán,
tekintetem felragyog.
Eggyé válnak bennem szférák,
csillagok s az angyalok.
|
sze 12/16/20
Toldi Ibolya
Leülök a gong elé. Elcsendesedem.
Pihen az akarat, csitul az értelem.
Áhítat járja át mosolygó lényemet:
Köszönöm, Istenem, hogy Veled lehetek.
A kezem magától az ütő után nyúl.
Elmémre meghitten lágy fényfátyol borul.
Felcsendül a legelső, mámorító hang.
Lelkemet átjárja az égi szívharang.
|
Istenem, csakis te tudod, miért vagyok.
Segíts, hogy megértsem a te akaratod.
Segíts, hogy idebent érezzem a Napot,
Akkor is, ha kint már minden jéggé fagyott!
Segíts emlékeznem, egykor honnan jöttem,
S ha szürkén is terül a hideg ég fölöttem,
Csillagok ezrei vigyázzák a léptem,
S lelkük egy darabja itt szikrázik bennem!
|
Égjen bent a gyertya, ébredjen a Fény!
Odakint a tél fagyos szárnyát rázza
A sötétbe borult álmos nagyvilágra -
Égjen bent a gyertya, ébredjen a Fény!
Ragyogjon fel újra szívünkben a Nap!
Sugarait szórja lágyan szerteszét,
Szikrázza a télbe áldott melegét!
Ragyogjon fel újra szívünkben a Nap!
|
Gyertyafények az otthonokban,
Gyertyafények a szívekben.
Hit és remény ránk mosolyognak,
Öröm gyúlik a lelkekben.
Szeretet táplálja a fény melegét,
Szétszórják sugárzó tekintetek.
Hála ragyogja át a hit erejét,
Karácsony szelleme megérkezett.
|
szo 12/05/20
Toldi Ibolya
Néha messze vagy.
Máskor nagyon közel.
Hullámzó ár-apály
ritmusa ölel.
Egyszer az égbe tart,
máskor visszaránt.
Végtelen pillanat
neveti a halált.
Csábítva, hajszolva
az évek sorát,
öröklét övezi
az elmúlás porát.
Ha messze vagy, jövök.
Nem hagylak el.
Ez az érzés örök.
Minket eggyé emel.
|
sze 11/18/20
Toldi Ibolya
Vékonyra fonnyad a hold,
magába mélyed az értelem,
megszépül minden mi múlt,
dérfátyol mereng a jelenen.
Maszk mögött szorong a fény,
szürkeség virrad a tereken,
közelebb nyomul a fagy,
zsibbadtság úszik az ereken.
Aprókat rezdül a hang,
felröppen-lehullik csendesen,
levegőt sóhajt a szó,
hópehely olvad a szemeken.
|
sze 11/11/20
Toldi Ibolya
Szeretem az egyszerű csendet.
A békét, az ölelést. A kozmikus rendet,
A csillagok fényét, ha az égboltra nézek,
A virágon zümmögő tarka kis méhet… hisz’
Életről, lélekről, szívről mesélnek.
|
Magam vagyok az ellentmondás.
A szabálykövetés és a lázadás.
Szabadságvágy és szolgaság
egyként jelen van bennem.
Egyszerre vonz és taszít el messze
a jövőm és az ismeretlen.
Élet és halál, halál és élet
körülöttem kering,
s ha titkokról kérdve az ég felé nézek,
az isten türelemre int.
Jobb kezével megáld, míg
|
sze 11/04/20
Toldi Ibolya
Ma úgy húz, húz a mély,
a hold nélküli puszta éj,
a sűrű, tömör massza,
rám zuhan, lenyom és nem ereszt vissza...
A tegnap fénye mára itt hagyott
- tudom, túl elfoglaltak az angyalok -,
Csak húz, húz a mély és hideg,
Sűrű, masszív matéria, minek
Kapkodnék, küzdenék ellene,
Bénít a sötétség iszap-jellege,
|