csendben lenni
ringatózni
áldott békés perceken

megpihenni
álmodozni
fénybe tartó terveken

útra kelni
csónakázni
nyílt és tiszta tengeren

szárnyra kelni
égbe szállni
átkarol a kegyelem

Múlik az óév, s a jövő már közeleg,
A szilveszter idén csöndesen érkezett.
Nincs zúgó petárda, és nem tombol tömeg,
A Szabadság-szobornál békesség lebeg.

Az ember ma éjjel józanul néz körül:
Az égről a föld felé csillaghíd feszül.
Múlt és jövő éjfélkor ahogy egyesül,
Új remény, s ígéret ébred fel legbelül.

Szemem előtt az élet filmje pereg,
néző is vagyok és alkotó,
a feledés fátyla most áttetszőn lebeg,
egymagam vagyok a millió.

Ha vége a filmnek, s a függöny legördül,
meghalok akkor és megszületek,
a karma kereke, ha újabbat pördül,
visszajövök, s megint elfeledek

Nem az vagyok, aki Vagyok.
Álom fátyla borul rám.
Csillagoktól jelet kapok,
szólítanak: “Avatár!
Elringatott sűrű éj.
Az Otthon fénye újra vár.
Ébredj! Lelked erre kér,
túl sokáig aludtál.”

Felszállok a Főnix szárnyán,
tekintetem felragyog.
Eggyé válnak bennem szférák,
csillagok s az angyalok.

Leülök a gong elé. Elcsendesedem.
Pihen az akarat, csitul az értelem.
Áhítat járja át mosolygó lényemet:
Köszönöm, Istenem, hogy Veled lehetek.

A kezem magától az ütő után nyúl.
Elmémre meghitten lágy fényfátyol borul.
Felcsendül a legelső, mámorító hang.
Lelkemet átjárja az égi szívharang.

Istenem, csakis te tudod, miért vagyok.
Segíts, hogy megértsem a te akaratod.
Segíts, hogy idebent érezzem a Napot,
Akkor is, ha kint már minden jéggé fagyott!
 
Segíts emlékeznem, egykor honnan jöttem,
S ha szürkén is terül a hideg ég fölöttem,
Csillagok ezrei vigyázzák a léptem,
S lelkük egy darabja itt szikrázik bennem!
 

Égjen bent a gyertya, ébredjen a Fény!
Odakint a tél fagyos szárnyát rázza
A sötétbe borult álmos nagyvilágra -
Égjen bent a gyertya, ébredjen a Fény!

Ragyogjon fel újra szívünkben a Nap!
Sugarait szórja lágyan szerteszét,
Szikrázza a télbe áldott melegét!
Ragyogjon fel újra szívünkben a Nap!

Gyertyafények az otthonokban,
Gyertyafények a szívekben.
Hit és remény ránk mosolyognak,
Öröm gyúlik a lelkekben.

Szeretet táplálja a fény melegét,
Szétszórják sugárzó tekintetek.
Hála ragyogja át a hit erejét,
Karácsony szelleme megérkezett.

Néha messze vagy.
Máskor nagyon közel.
Hullámzó ár-apály
ritmusa ölel.

Egyszer az égbe tart,
máskor visszaránt.
Végtelen pillanat
neveti a halált.

Csábítva, hajszolva
az évek sorát,
öröklét övezi
az elmúlás porát.

Ha messze vagy, jövök.
Nem hagylak el.
Ez az érzés örök.
Minket eggyé emel.

Vékonyra fonnyad a hold,
magába mélyed az értelem,
megszépül minden mi múlt,
dérfátyol mereng a jelenen.

Maszk mögött szorong a fény,
szürkeség virrad a tereken,
közelebb nyomul a fagy,
zsibbadtság úszik az ereken.

Aprókat rezdül a hang,
felröppen-lehullik csendesen,
levegőt sóhajt a szó,
hópehely olvad a szemeken.

Szeretem az egyszerű csendet.
A békét, az ölelést. A kozmikus rendet,
A csillagok fényét, ha az égboltra nézek,
A virágon zümmögő tarka kis méhet… hisz’
Életről, lélekről, szívről mesélnek.

Magam vagyok az ellentmondás.
A szabálykövetés és a lázadás.
Szabadságvágy és szolgaság
egyként jelen van bennem.
Egyszerre vonz és taszít el messze 
a jövőm és az ismeretlen.
Élet és halál, halál és élet
körülöttem kering,
s ha titkokról kérdve az ég felé nézek,
az isten türelemre int.
Jobb kezével megáld, míg

Ma úgy húz, húz a mély,
a hold nélküli puszta éj,
a sűrű, tömör massza,
rám zuhan, lenyom és nem ereszt vissza...
A tegnap fénye mára itt hagyott
- tudom, túl elfoglaltak az angyalok -,
Csak húz, húz a mély és hideg,
Sűrű, masszív matéria, minek
Kapkodnék, küzdenék ellene,
Bénít a sötétség iszap-jellege,

Sírok közt sétál a Szeretet,
Meghitt csend kíséri lépteit,
Őszi avar édes illata
Övezi körbe emlékeit.

Csillogó mécsesek táncai
A Mindenség áldott tenyerén
Repítik lelkét a fényen át,
Tegnap a holnappal összeér.

Álomra öleli végtelen,
Hajdanvolt-hajdanlesz önmagát,
S világra árasztja szüntelen
Az öröklét aranyló sugarát.

Most is hallom szívből jövő
Hangos kacagásod,
Amint a lényedből áradó öröm 
Felkapja s megpörgeti a gyanútlan világot!

Most is látom fekete meggy-szemeid
Huncutul ragyogó tekintetét,
Amint gyönyörű csillagszórókként
Öntik ránk szíved éltető tüzét!

Tompa álom lépked a sűrű, néma tájon.
A zárt ajtók mögé bújt álmatag világon
Szürke ólomkabát feszül. Súlya lehúzza,
Nyúzza a színeket, s a hideg földre sújtja.
 
Uránosz rosszkedvét már rég nem palástolja,
Vastagon rejti arcát borús takarója.
Sűrű maszkja mögül nem hallatszik ki hangja,
S az emberről szőtt álmát egyre csak siratja.
 

Fátyol mögött mereng a Hold,
Félrevonulva szemérmesen,
Nem érdekli most a földi gond,
Nem kacsint le ránk kedélyesen.

Elmém, mint háborgó tenger tereli,
Dobálja a hánykódó félszavakat,
Messzire hajítja, a partra veti
A viharként érkező mondatokat.