Elmém, mint háborgó tenger tereli,
Dobálja a hánykódó félszavakat,
Messzire hajítja, a partra veti
A viharként érkező mondatokat.

Előttem nemrég még álmatag csend járt,
De elég volt, most eltörlöm nyomait!
Eget hasítja egy tűz-szemű villám:
Nekem van egyedül csak hatalmam itt!

Szabadult rabként rohanok előre,
Pusztítva sorsokat fojtó gátakat,
Ellenem többé nem kaphat erőre
Megmentőt mímelő látszat-akarat!

Bár rombolva járok, új értelemmel
Töltök meg elaggott, fásult napokat,
S csitulva tartok kinyújtott kezemben
Megtisztult, fehérebb jövő-lapokat!

Megnyugszom lassacskán terhem letéve…
Lomhábbá válnak sietős lépteim.
Csendből születtem s oda visszatérek,
Érzem, meg vannak számlálva perceim.

Csend volt mögöttem és csend jár előttem,
Bensőmbe fogadom lágy hullámait.
Elnyugszom karjában holdfény-mezőben,
Álmodom, csend vagyok újra magam is.

Merülök mélyre e gyógyító térbe,
Pihenni engedem fáradt harcaim…
Beolvad lényem a csend tengerébe,
Ringatva ölelem álom partjaim.

Csendre vihar jő és a viharra csend –
Egységbe fonódó örök ölelés,
Egymásból létezik s világot teremt,
Mint álomra érkező felébredés.