Fátyol mögött mereng a Hold,
Félrevonulva szemérmesen,
Nem érdekli most a földi gond,
Nem kacsint le ránk kedélyesen.

Takaróját jól magára húzza,
Ne lássa senki a bánatát,
A magány a szívét majd’ összezúzza,
Átsóhajtozza az éjszakát.

Egyre csak társát szólítja, hívja,
Bár tudja, hogy hiába, reménytelen…
Magány a bölcsője, s az lesz a sírja,
Nem változtathat a végzeten.

Álmait szórja a vak éjszakába,
Elúszik mind az éj-tengeren,
Messzire merül az ég távolába,
A sosem-volt, sosem-lesz hold-szerelem.