Hálás vagyok, hogy éppen itt születhettem,
Ölelő karodban Emberré lehettem,

Mi ez a zaj, ami
Mint otromba fal,
Állandóan körbevesz,

Gyönyörű, ahogy a káprázó fények
Szikrázó, csillámló karjukba vesznek,

Emlékek tüzében minden elég,
Te mégis fennmaradsz, mint menedék

Te és én, két külön világegyetem.
Megtettünk mindent, hogy a kettő egy legyen?
Nevettünk, bíztunk, dühöngtünk és sírtunk,
Szerelmes vagy vádló leveleket írtunk,
Százszor is feladtuk, s elkezdtük újra,
Mégsem jutottunk a határon túlra,
Amely világainkat elválasztja,
Ámbár képzeletünket elárasztja

Olyan vagy, mint a Nap,
Rám csakis fényt sugárzol,
Ha feldúl bánat vagy harag,

Ha nem ismersz sötétet,
Látod-e a fényt?
Ha nem tör meg az élet,

Mit tehet a lélek,
Ha a szív szomorú kődarab?
Ha az évek tovaszállnak

Szeretlek ősz, most is,
Ahogy fölém hajolsz
A tikkasztó nyár után,

A végtelen egy pontján egy röpke pillanat
Mosolyodból egyenesen szívembe szaladt.

Konokul haladok a semmiben,
Köveket markolok a zsebemben...

A négy elem átszabta életem.
Veled a tűz érkezett féktelen,

Ha nem nézek az égre,
Olyan szürke minden.
Az anyag börtönében

Egy kopott, öreg kabát lóg a fogason.
Hosszú, borús-mély álomba szenderülve,

Nélküled csak süllyedek, levonszol a mély
Az árnyak értem nyúlnak, átölel az éj

Szent Lőrinc éjjelén
Nagy álmok gyúlnak
Szent Lőrinc éjjelén

Fény dereng a sejtelmes felhők között.
Szívem sajogva vágyódik csendesen.

Átölelt a szél,
S mint gyönge falevél,
Sodródtam szédülten,