Ha nem nézek az égre,
Olyan szürke minden.
Az anyag börtönében
Nehéz fényben hinnem.

Ha nem nézek az égre,
Elfog a sejtelem,
A lélek méltó fénye
Tán elveszett idelenn.

Ott fent maradt a mérték,
Idea és eszme,
Lent kicsinyes a lépték,
Az is kárba veszve.

Számtalan irányból
Vészmadarak szólnak,
S a szellem hatalmáról
Csak kevesen papolnak.

Ha lenéznek a földre
Az égi teremtmények,
Lépjenek-e közbe,
Eltűnődhetnének…

Vagy hagyják, hogy a gyermek,
A maga ütemében,
Lassan cseperedve,
Bölcs felnőtté érjen?

Elkóborolt lélek,
Forrásától távol,
Merre visz a lépted?
Szemed előtt fátyol.

Az idő távolából
Majd mit üzen e korszak?
A jelennek magvából
Meddig nő a holnap?

Fejlődik az ember…
Bár nehezen tanulva,
De arannyá lesz egyszer
Az ólom nehéz súlya…

Ha felnézek az égre,
Hittel telik szívem:
A lélek méltó fénye
Tán ébredezik itt lenn.

Jelet ró a kőbe,
Fodrot kelt a vízen,
A szív vezet előre,
S az ész követi hűen.

Ha felnézel az égre,
Te is éppúgy látod,
A lélek méltó fénye
Lát új napvilágot!