Ma úgy húz, húz a mély,
a hold nélküli puszta éj,
a sűrű, tömör massza,
rám zuhan, lenyom és nem ereszt vissza...
A tegnap fénye mára itt hagyott
- tudom, túl elfoglaltak az angyalok -,
Csak húz, húz a mély és hideg,
Sűrű, masszív matéria, minek
Kapkodnék, küzdenék ellene,
Bénít a sötétség iszap-jellege,
Lehúz a harag- és erőszak-örvény
Kavarog mindenütt, erősebb, mint én…

Fullasztó kábulat, hullámkerék,
Háborgó öntudat, mit akarsz még,
Add fel és zuhanj, a depresszió
Rád ront, mint ködbe zárt reflexió,
A zuhanás nem más, mint elengedés,
Középpont felé a közeledés…
Menj és ne kérdezz, csak engedd magad,
Távol az ég, de még süt fenn a nap,
Utad vezethet hét poklon át,
De örökké létezel világokon át,
Föld és víz, levegő, tűz is te vagy,
Engedd, hogy tisztítson könny-áradat,
Mossa csak tisztábbra a baljós jövőt,
Ereszd ki mind a poshadt levegőt…

A legmélyebb ponton a tűz visz tovább,
S föld hinti köréd majd áldott porát.
Élni fogsz, ne félj, mert lelked örök,
A káosz a világban nem börtönöd,
Új élet, új tüdő, új levegő!
Múlandó minden, a maszk, a szemfedő…
Most süllyedsz, de mindig jön új változás,
Pusztulást követ a feltámadás!