Védtelen lélek volt, sebezhető,
magányos sziget, vad hullámok között;
a tenger csak jött, és ellepte őt -
nem volt hatalma a végzet fölött.

Az ártatlanság - könnyű üvegfonat -,
végül ezernyi súlyos darabra tört;
szárnyszegett sirályként sárba ragadt
a könyörtelen, tömör vízfal előtt.

Elnyelte az élet - s a gyűrődések,
mit a hullámok hagytak a fáradt partokon,
átrajzolták az egykori képet, 
s foltokat hagytak a tiszta vászonon.

Ki egykor még csillogva, ragyogva ontotta 
szépségét lágyan a világ felé,
most csendesen hervadva bámul a habokba, 
s tekintetében már sápadt a fény…

Álmoknak szirmai alkonyi szélben.
Lebegve-süllyedve mind vízbe hull…
Múlandó szépsége hitnek, reménynek,
a tengerbe simulva éjbe csitul…