Hosszan kanyarog a kettősség útja,
magas hegyeken, mély völgyeken át,
csak az örökkévaló lélek tudja
bejárni minden zegét-zugát.

Életek, halálok hegyláncain túl
néha kimerülten a porba zuhan,
majd megrázza magát, újra elindul,
előtte áll még jónéhány futam.

Meddig még, Istenem? – kérdezi fáradtan,
s imával szívében az égre tekint – 
öreg vagyok már, sok mindent láttam,
engedd, hogy egy legyek Veled megint.

Továbbmegy – mit tehet? – és szívében hála, 
hogy megélhette a millió csodát,
s míg barangol tétován, válaszra várva,
szemében tükrözi csillagok sorát.

Bár kint lépked tovább, már befelé halad
lelkének végtelen barlangjain,
de a csillagok fénye lassan hátramarad
a mélységek felcsapó hullámain.

Magányos falak sötét boltívként
hajolnak köré némán, mereven,
a sötétlő homály megkísérti hitét...
Miért hagytál el engem, mondd, Istenem?!

Megáll. Feladja. Nem küzd tovább.
Mire való a sok kín és gyötrelem?
Érzi még magán a múlt összes porát,
De túl van már dühön, vágyon s mindenen.

Szempár csillan az éj sötétjében.
Mélyében az Otthon hívó melege.
Lámpásként vezet a sötétségben
a belőle sugárzó napfény ereje.

A vándorló lélek talpra áll újra.
Látja a szeretet nyíló kapuját.
Ő, Aki Vezeti, kezét felét nyújtja,
s felolvasztja benne az illúziók falát.

Hosszan kanyarog a kettősség útja,
magas hegyeken, mély völgyeken át.
Csak az Örökkévaló Lélek tudja
szemlélni mindenben Egy Önmagát.

2021. augusztus 26.