avagy elmélkedés az emlékekről

Emlékek.
Kik is lennénk nélkülük?

A nőre egy szigeten találtak rá, teljes amnéziás állapotban. A fejét és a testét több sérülés érte; hogy véletlenül elesett és beütötte magát vagy segítettek neki a sérülések beszerzésében, az nem derült ki. Sebesülten, kihűlve és kiszáradva, iratok és pénz nélkül, egy elhagyott partmenti sziklán heverve találták meg. A sors éppen még a szokásosnál is szeszélyesebb hangulatában úgy döntött, a nő életét megmenti ugyan, viszont a teljes emlékezetét elveszi cserébe.

Tabula rasa – mondhatnánk. Törlődött minden, a neve, nemzetisége, kora, lakhelye, foglalkozása, a családtagjai, ismerősei, de éppígy a teljes múltja. A kedvenc időtöltései, a gyermekkori csínytevései, a tinédzserkora meghatározó élményei, felnőttkora szerelmes öleléseinek lángolásai, életének magasztos pillanatai, a tervei, a céljai... és természetesen, a fájdalmas és nehezen feldolgozható események emlékei szintén – huss – a semmibe vesztek. Itt egy ember, egy öntudat felnőtt testben, de identitás nélkül. Béklyók és láncok, de gyökerek és szárnyak nélkül. Szabadon mindentől, és a semmi foglyaként.

Nem tudni, milyen életről álmodozhatott kislány korában, s vajon mik voltak a kedvenc meséi, könyvei, filmjei... Ejtett vajon könnyeket, amikor a kis herceg hazatért? Han Solóért volt oda vagy Luke Skywalkerért? Rock koncerteken tombolt vagy a templomi kórusban énekelt? Orvosnak készült vagy festőművésznek? Felnőttként négy cukorral itta a kávét vagy csakis egészséges zöldteát fogyasztott édesítő nélkül? A végtelenségig lehetne folytatni a sort...
Mennyi jelentéktelennek tűnő, mégis fontos kérdés, számtalan információ, ám ezeknek indái és kuszaságai alkotják magát az életet és az ént...

Telnek a hetek a megtalálása óta, van ideje gondolkodni. Ki vagyok én? És ki legyek? Mire vagyok képes, és kivé, mivé válhatok? Mivé érnek a tapasztalatok? És miért fújhat el mindent egyetlen „kósza szellő”, egy baleset vagy betegség? Memóriatörlés. Puff neki.

Amnézia. Mint egy dallamos, gyengéd női név. Puhán átkarolja és magába öleli az emlékeket, halálos ölelésében egyszerűen feloldódnak... Ki az, aki marad?

Emlékek.
Jók, rosszak, felemelőek, bántóak, fagyosak és forróak, sárosak és virágosak, mind, mind, a tarka kavalkád. Néha égbe röpítenek, máskor földbe döngölnek, de értékesek mind.

És mégis... talán egyszer mindenkinél az elmúlás lesz a sorsuk... Talán fölkapja őket a szél és ezerfelé sodorja a tudat végtelen terének láthatatlan tájai felé, még az Üveghegyen is túl...  s ott marad pőrén, az éntől megszabadítva, egyedül a „Vagyok” bizonyossága... de a legszebb, a legfontosabb, amit az ember átélhetett és megtanulhatott, mindörökké megmarad a csillagokba írva, a szél karjában búgva, az örök jelenben.
Csak a szeretet számít igazán.

2021. szeptember 30.