Az Elmúlás Hercege gyöngéden kúszott
a csöndesen kihűlő, hófehér tájra,
finoman, puhán altatót dúdolt,
s csókokkal hajolt mennyasszonyára.

Ölelte szerelmét, a Végtelen Életet,
az örökkévaló, egyetlen Végzetet,
ki létének értelme, valódi párja,
s kedvese csókját úgy kívánja, vágyja.

Ölelkeznek ők azóta szüntelen,
hogy a Semmiből kiáradt a Mindenség hirtelen,
általuk testet ölt az Istenek óhaja,
nászukban egyesül Nap tüze, Hold dala.
 
Elmúlás, születés egy érme két oldala,
álomba ringat a körforgás mámora.