Bukott angyalként vergődöm a létben.
Nap felé vágyom, de falnak koppanok.
Szárnyaim rongyosan hátamhoz tapadnak,
törékeny súlyuktól összeroskadok.

Ég és föld között, itt vagyok megint.
A szirt régi ismerős, mit sem változott.
Hűvös szél lengedez és jól arcon legyint -
Üzenet ez talán, mit Tőled hozhatott.

A peremen állok és lenézek félve.
Sötétbe húzódó, néma alkonyok
vonzása taszít; repülni kéne,
de ha nem nyúlsz utánam, mélybe zuhanok…

Fáradtan állok. Az úton, amin jöttem,
árnyékok követték lassú lépteim.
Sokszor csak nevettek, időnként pihentek,
de nem hagytak magamra hű lidérceim.

Ha nem nyúlsz utánam, a mélybe zuhanok!
Ez a különös világ túl idegen nekem.
Nélküled oly nagyon egyedül vagyok -
azt súgod, bíznom kell, nem mindent megértenem...

Lehunyom a szemem. Végre... Jó a csend.
Nem kell több gondolat, mi Tőled távolít!
Ha velem vagy, tudom, visszatér a rend,
A sötétség marka többé nem szorít.

Virágok sóhaja kúszik körém,
lelkembe suttogva örök szavaid,
és hallak már, érezlek, ahogy hajolsz fölém
és hajamban játszanak fényujjaid…

Sugarak indulnak a bőrömön futva,
izzik a tér a testem körül…
Fejem felemelve meglátlak újra,
s e törékeny világ most velünk örül!

A peremen állok, s már nem nézek a mélybe.
A fáradtság helyére erő kerül.
Szárnyaim simítom a bennem élő éjre,
és Veled a lelkem a Naphoz repül!