Egy fehér hattyú úszik a vízen.
Fejét lehajtva, lassan, egyedül.
Nem néz semerre, csak siklik szelíden,
járja a felszínt, de lelke mélybe merül.

Odalenn a csendben, a nemlét peremén,
nem változik semmi, az idő sem halad;
oda hullt le lelke, hova nem hatol a fény,
a színek délibábja sötétben ragadt.

Céltalan bolyongás, egy nap egy pillanat,
csak álomtalan alvás a fény nélküli lét.
Már nem érinti semmi, nincs bűn, se áldozat,
és hullámsír borítja a régi szenvedélyt.

Meghaltak a vágyak. És minden, ami holt,
visszaolvad, honnan egykor felmerült;
az én a nagy Egésznek csendben meghajolt,
egy sorspróbáló részhez strigula került.

Van-e innen tovább? Mi jön ezután?
A főnix tüze többé bont-e szárnyakat?
A káprázatnak vége, és az ébredés után
teremt-e a lélek újabb álmokat?