Itt vagyok. Megint.
Száműzve álmaimtól,
takarómtól megfosztva,
fájón, meztelen.
A látszatot még mindig őrzöm,
a reggelihez szépen felöltözöm,
szivárgó bögrém fülét
zsibbadó ujjakkal markolom,
és próbálom inni az életet…
de úgy érzem, hiába, 
hiába kapaszkodom…
Énképem morzsáit 
tenyerembe szorítva tartogatom,
de lassan engednem kell -
hogy mi lesz ezután,
és ki vagyok, ki leszek igazán, még nem tudom,
nem tudom.

Szálltam a fényben,
de jött a sötétség,
mint nappalra rákúszó súlyos éjszaka,
és a reggel most más,
a kávé túl gyorsan kihűl,
és nincsen már színe, nincsen zamata.

Ha itt lennél, más lenne:
redőnyök felhúzva,
a nap besütne a tiszta ablakon…
Szeretsz még, azt mondod…
szómorzsák hevernek
a fénytelen, piszkoszöld asztallapon.

Felállok lassacskán.
Az élet halad.
Mosogatni kell, 
elrakni bögrét, tányérokat,
és az üresség arcára ráölteni
a megszokott, mosolygó álarcokat.

Itt vagyok. Ma is.
Nélküled,
és ez már így is marad.
Nem kell több lebegés és
nem kell több tűz.
Csak a föld tarthat nekem most
stabil hidat.

2024. május 11.