Ha felhő lennék, esőt sírnék,
könnyeiddel egyesülnék.
Ebből egy nagy tavunk lenne,
melyben tested megfürödne.

Ha szellő lennék, szárítnálak,
simítnálak, csodálnálak.
Elbújnék göndör hajadban,
elvesznék az illatodban.

Ha napfény lennék, ölelnélek,
melegemmel hevítnélek.
Felgyújtanám a szívedet,
éltető fényt adnék neked.

Zuhanni szeretnék veled a szerelembe
csendben, benned elmerülve,
és innám a gyönyört, mit adnál,
majd megrészegülnék minden pillanatnál,
szemed kékjében örökkön fürödve
simulnék lázasan szemérmes öledbe,
keresnék benned örökös kegyelmet,
letenném végre a cipelt keresztet,
hallgatnám végül duruzsoló szerelmed,

Adj édes csókot minden vasárnap.
Hétfőn is érezzem ízét a szádnak.
Kedden ölelj, hogy az ne fájjon.
Szerdán az álom ölemben találjon.
Csütörtök legyen a menyegzőnk napja.
Pénteken frigyünket semmi ne zavarja.
Szombaton a szerelem szítsa fel vágyam,
hogy vasárnap ismét ajkadon találjon.

Lelked fehér vásznára festenék
zöld mezőt nagy, tűzpiros virággal,
nádirigót fénylő, arany szalmaszállal.
Kék, tekergő folyót csoda-szép halakkal,
és teleírnám vásznad szerelmes szavakkal.
Sárgán fénylő utat végtelen reménnyel,
hogy ott vársz valahol csillogó szemekkel.
Festenék egy házat, benne kis szobával,

Kereslek az öreg tölgy hűvös árnyai alatt,
hol magunkhoz öleltük a forró délutánt.
Ott éreztem először azt a finom illatodat,
s ragyogtál kéklő íriszembe reménysugárt.

S midőn elvesztem ott öled melegében,
magunkénak tudtuk a szerelmes nyarat.
Elmerültünk a fénynek ózontengerében,
és végtelenné forrt a millió megélt pillanat.

Ajkadon, mint nyíló rózsa illata,
szól a vágy mélabús hívó szava.
Ölelő karodban, hogyha elveszek,
szemfedelem legyen simogató kezed.

Tudom, az élet egy kegyetlen kaland,
benne vagyunk, mint csöndben a hang.
Kérdezem, hogy mindez mind megérte?
S belekacagok a halál sötét szemébe.

Vadvirág mezején építem házamat.
Szomorú fűzfából készítem ágyamat.
Szeretetmagokból őröltem lisztemet.
Szívemnek tüzében sütöttem kenyeret.

Lehulló könnyekből préseltem italom.
Örökké éhezem és folyvást szomjazom.
Lágy, fehér kenyérre, lehulló könnyekre.
Színtiszta álmokra, sosem volt ízekre.

Ha egyszer majd megöregszel,
s álomra hajtod megőszült fejed,
lesz-e, ki homlokodra csókot ad,
s füledbe súgja, hogy szeret?

Lesz-e, ki ott van, ha rosszat álmodol,
s nyugtat, hogy "semmi baj, szívem",
majd karjával gyengéden átölel, s tudod,
most nem bánthat senki sem.

Hogyha méh lehetnék, szirmaidra szállnék,
csodás mézkelyhedből új erőt merítnék.
Szirmaid harmatját mohón mind meginnám,
mézédes illatod mind magamba szívnám.

Hogyha méh lehetnék, nem várnék tavaszra,
hűvös napokon is szállnék terád vissza.
Elmerülnék ott a gyönyörnek tavában,
megfürödnék mindig arcod mosolyában.

Jöjj, kedvesem, messze még a reggel,
ringass el engem szerelmes öleddel!
Sóhajoddal ölelj, hogy az ne fájjon,
legyen puha párnád éjszakai álmom!

Add nekem tekinteted meleg nyári éjjel,
mikor halk patakok ringatnak édes zenével!
Simítsd az arcom szerelmes illattal,
s takarj be lágyan álomhozó csókkal!

Álmodj, kedvesem, puhát és szépet,
álmodj a világnak őszinteséget.
Álmodj az arcokra örömvirágot,
élni velem egy másik világot.

Álmodj, kedvesem, lelket a szívnek,
álmodj nagy áldást megannyi hitnek.
Álmodj nekünk őrjítő vágyat,
öled melegében szerelmi ágyat.

Ránk simul a csend puhán és szelíden,
kezedet keresi már megvénült kezem.
Érzem rezdülését sok múltbeli szépnek,
míg átsuhan fölöttünk halkan az élet.

Nevetésed ott cseng az éji magányban,
csókod ízét érzem még itt a számban.
Ölelem a szíved, körülvesz a semmi,
emlékeim hálójában próbállak keresni.

Nem akarok sokat, csak keveset,
hallgatni örökkön lélegzésedet.
Íriszedbe fényként, némán elmerülni,
egy kicsit a szerelembe mindig belehalni.

Nem akarok sokat, csak keveset,
megölelni magasztos, igaz Istened.
Megköszönni, hogy óvón vigyáz terád,
meg azt a sok-sok apró kis csodát.

Érzed a felkelő Napnak éltető langy melegét?
Látod a harmatcsepp gyémánt gyöngyszemét?
A mézszínű hajnal lassan búgó reggelt kacsint,
Szemed a szemembe parázs szerelmet hint.

Mint kőszobor, hol benne van minden pillanat,
Úgy őrzöm, mi a múltból bennem itt maradt,
Mert hát elmúlik minden, elhervad az idő,
Elveszni vétek, de elporladunk, mint a kő.

Leszek neked harmatpityókás, üde reggel,
Beléd részegülve őszülő konok fejemmel,
Leszek napod és millió hullócsillagod,
Mi szemedben gyémántkönnyként ragyog.

Leszek neked égből hulló vízfüggönyöd,
Simítva ölellek két megriadt pillanat között.
Leszek tengerek végtelen fodrán a hab,
Mely tested minden édes zugára rátapad.

Hajadba simult a könnyű nyári szél
vágyó tekintetem a nap fényével játszott
ahogy ott siklottál az ódon utcák kövén
lépteid nyomán új szerelem virágzott

Amint cipőd koppant úgy dalolt a kő
Velence harangjai vágydalokat zengtek
lépteid nyomán akkor megállt az idő
lágyívű testeden kicsit ő is elmerengett

Koldusod vagyok, pedig királyod lehetnék,
És te királynőm nekem, az egyetlenegy,
Most a morzsákat szedem, mit elhullajtott az ég,
Pedig lehetnék tenéked hű szerelmesed.

Vagy udvari bolond trónod zsámolyánál,
S te nevetnél rajtam, mert hát a dolgom ez,
Bolondabbnak lenni bolond álmaimnál,
Szívembe vésni éjente suttogott neved,

Ölelj, mikor mások már nem ölelnek,
Adj melegséget jéggé vált szívemnek,
És mikor a nap az ég tetejére hágott,
Váltsd meg nekem e jeges, csúf világot!

Szólj hozzám, mikor már nem teszi ezt senki,
Tudjam a némaságot oly hamar feledni,
Tövisként szúr a sok rám ruházott átok,
Pedig léteim során mind vigyáztam rátok.