Hüvös márciusi este volt. A szél, amely magában hordozta még az esőcseppeket, így az eső után kellemetlenűl próbált bebújni a kabátom fölhúzott gallérja mögé. A lecsapódott pára szinte marta a börömet. Siettem haza, amúgy sem éreztem magam jól. Láz motoszkált bennem, és lábaim sem akartak engedelmeskedni. Testem erőtlen volt és kiszolgáltatott. Milyen jó lesz, hazaérve egy forró tea és fürdő, majd a meleg ágytakaró. Még szerencse,  hogy másnap semmi dolgom. Valami vírus lehet, gondoltam, amúgy is mindenfélét hallani mindenhol. Állítólag valami halálos kór van a világban. Járvány. Nem gondoltam, hogy ilyesmiről lehet szó, dehát az óvatosság sosem árt. Kezdett sötétedni már. A felhők vadul kergetőztek a komor fák árnyai fölött. Épp egy parkon haladtam át. Sehol egy teremtett lélek. Mindenki bemenekült a biztonságot jelentő meleg vackába. Fejemet lehajtva siettem, hogy védjem az arcomat a levegőben kavargó hideg vízcseppektől. Csak a sötétszürkén kanyargó gyalogösvényt figyeltem a lábam alatt. Amikor gyenge motoszkálást hallottam, úgy előttem jó pár méterre. Lassítottam. Nem mintha féltem volna, dehát hadd menjen ő is a dolgára. Lehet egy kis állat, eltévedt kutya, vagy bármi. Egy távoli utca lámpa fénye szürődött csak  be a sötéten ringó fák ágainak árnyaira. A zaj csitult kicsit, de nem hagyott alább. Lassan, ahogy közeledtem, egy magas árnyalak bontakozott ki a sötétből. A beszűrődő halvány fény még rejtélyesebbé tette. Emberszerű volt, de láttam, hogy nem ember. Aztán előlépett egy fa mögűl. Magas volt, talán lehetett úgy két méteres is. Vékony alakját hosszú fekete köpönyegszerű valami takarta. A fejét is, legalábbis ami a feje helyén volt. Most már igy ijesztőnek hatott. Nem szólt, hisz mondom, nem ember volt. Sejtelmes árny. Az a gyenge, pislákoló fény, ami idáig eljutott, kicsit megvilágította a sziluettjét. Egy csillogó, hosszú késszerű valamit tartott a vállán, legalább is annak a helyén. Olyan volt, mint egy kasza, rövid kis nyéllel. A tudat ekkor ért villámcsapásszerűen. A HALÁL állt előttem. Hát akkor ennyi volt, gondoltam. Itt és most lezárul minden.  Nem erre számítottam, de ha igy kell végetérjen, ám legyen. Bevallom, először megrettentem, de már nem féltem. Essünk túl rajt minél előbb. Közelebb lépett, már szinte éreztem a fagyos tekintetét. Az arca helyén egy fekete lyuk tátongott, de volt a szeme helyén valami tüzes csillogás, mely néha fel-felvillant. Behunytam a szemem és vártam a fejleményeket. Átvillant még az agyamon pár kósza emlék, amely filmszerűen, mint egy gyorsított felvétel, pörgött le előttem. Álltam némán és vártam a sors beteljesedését. Aztán nem tudom, hirtelen mi okból, talán ez az egész groteszk helyzet így a félelemmel és váratlanságával válthatta ki belőlem. Hangos, féktelen kacagásba kezdtem. Mit kacagás, nevetés, ez már szinte nem is emberi röhögés volt. Már minden mindegy alapon. Kinyitottam a szemem, miközben továbbhahotáztam. Az árnyalak meglepődhetett, megdöbbent. Vadul villogott a tüzes szemgödre. Ekkor láttam halványan megvillanni óriási száját, amely most mintha megremegett volna. És szinte pillanatok alatt eltűnt előlem. Csak egy szélfuvallatot hagyott maga után, amint a fölázott avart fölkavarta. Csak néztem magam elé meredtem, már nem nevettem. Talán most jött ki a félelem és a rettegés az elmúlástól. Remegett a lábam, szinte alig tudtam elindulni. Nagyon lassan mégis elkezdtem lépdesni. Egyet már jól tudok, azt hiszem. A HALÁL nem szereti a nevetést, a jókedvet. Elmondhatom, én belekacagtam a szemébe. Talán kaptam még egy kis időt az életre. Figyelmeztetés volt. Akkor és ott, féktelen örömtáncba kezdtem. Keringőt jártam önmagammal, arcomat az égnek emelve. A párás levegő az arcomat simogatta, de most nagyon jólesett. Ez volt az én halálkeringőm, azt hiszem. Muszály élni, mert az élet szent és sérthetetlen! Ha meg itt az idő, akkor el kell fogadni. Aznap este jól aludtam. Szép álmom volt. De ezt most nem írom le. Talán legközelebb.