Halált üvölt a csalfa élet,
tátongó szájába belenézek.
Fogatlan napok csacsognak,
csúf vagyok élő halottnak.

Cafatokra tépett a zord idő,
de nyitva van még a temető.
Benne táncra kel a pillanat,
szeretője lettem magamnak.

Nászágyam finom földgödör,
hamis imám a mennybe tör.
De jó vagyok én a pokolnak,
míg itt fönt földdel takarnak.

Kharón révész a túlpartra visz,
vár rám már bírám, Nemezis.
Károgó varjak rikoltva kísérnek,
angyalaim mind folyóba vesztek.

Rímekből faragtam keresztemet,
vajh! azt ott fönt ki áldja meg?
Elleszek, s nézem az előadást,
megvárom itt lent a feltámadást.