Hallottad már a jegenye énekét,
amint a felhőkkel járta ősi táncát?
Telekarcolva kottákkal az ég,
s dalolta élte sudár románcát.

Magasba tört lelke az égig ért,
lombja az angyalokkal énekelt.
Karcsú teste az anyaföldig ért,
árnyékában fáradt vándor figyelt.

Tanuja volt megannyi szépnek,
viharok tépték karcsú, szűzi testét.
Megtelt mosolyával a tarka vidék,
ember-istenek bánatuk feledték.

Őrzője volt határnak, ősi földnek,
míg örököst szültek az évezredek.
Figyelő szemei elött egyre nőttek,
az Istent imádó embergyerekek.

Majd balták jöttek, éhes ördögök,
sikongtak alant mind a gyökerek.
De menekülni egyik sem tudott,
senki nem ontott bánatkönnyeket.