Gyurinak hívták, alig múlt 18 éves. Egy lepukkant kis házban élt a város szélén a beteg édesanyjával. Szellemileg kicsit elmaradott volt, állítólag kiskorában fejére ejtették. De normális, szerény életet élt. Egy építkezésen dolgozott a városban, olyan tedd ide-tedd oda munkára használták. Az ő kis pénzéből, meg a beteg édesanyja nyugdíjából éltek. Gyuri minden nap egy templom mellett ment el, és amikor csak tehette, vagy úgy látta, hogy nyitva van az ajtó, betért a templomba. Letérdelt az oltár elé, felnézett, és elmondta a maga kis mondókáját.
- Szia Isten! Gyuri vagyok. Látom, te is egyedül vagy, én is, de amúgy nálam minden rendben. Kérlek szépen, nagyon vigyázz magadra, és megígérem, hogy én is vigyázok. - szólt, és miután felállt és távozott volna, még visszaköszönt. - Szia !sten!
És ezt, amikor csak tehette, vagy ideje engedte, minden nap megismételte. Hétvégén vagy hétköznap, amikor már végzett a munkájával, csak úgy lófrált a városban. Beszédbe elegyedett az emberekkel, már akivel lehetett, és segített, ahol csak tudott csomagokat cipelni, vagy bármit, amivel úgy gondolta, hogy segíthet. Egy pénteki nap, amikor már készültek befejezni a munkát, várva a hétvégét, és kicsit már lazult a fegyelem is, nagy baj történt. Amúgy nem engedték fel az állványra, de most az egyik munkás megkérte, hogy vigye fel a mérőszalagot, amit véletlenül leejtett. Gyuri készségesen rohant felvenni a mérőszalagot, majd ment a létrához és kissé bizonytalan léptekkel, de határozottan elindult felfelé. Örült, hogy végre megbízták valami komoly munkával. Alighogy felért és elindult a pallókon. Lenézett. Nem kellett volna. Megszédült a magasságtól, megtántorodott, és a mélybe zuhant. Nem mozdult. Azonnal odarohantak hozzá, hogy segítsenek, de úgy látszott, hogy nem volt már benne élet. A mentők hamar kiértek, és ők próbáltak életet lehelni bele. Gyuri a hirtelen felvillanó nagy fénytől szinte alig látott, hunyorogva, de elindult a szűk alagúton át. Elég sokáig ment és úgy érezte, hogy olyan könnyű a teste. Aztán ahogy a vége fele ért az alagútnak, a nagy fényből kibontakozott egy halvány sziluett. Majd megszólalt.
- Szia Gyuri, Isten vagyok. Elengedlek, most visszamehetsz. Már nem vagy egyedül.
És már el is tűnt a nagy fényességben. A mentősök jó pár percig küzdöttek az életéért, amikor végre úgy látszott, hogy sikerült eredményt elérni. Gyuri kinyitotta lassan a szemét és a mentős tisztre nézett.
- Isten?
A mentőstiszt elmosolyodott és csak ennyit mondott.
- Nem. Csak István vagyok, de szólíts csak Pistinek. Megijesztettél minket, de jól van. Látom, már nincs nagy baj, de még beviszünk a kórházba és megvizsgálnak.
Azzal hordágyra tették és betolták a mentőkocsiba, majd elindultak a kórház felé. Gyurinak pár zúzódáson kívül nem történt komolyabb baja. Pár nap múlva ki is engedték a kórházból. Az eset után is élte megszokott kis életét. De nem mulasztotta el, hogy amikor csak tehette, betérjen a templomba.
- Szia Isten! Köszönöm! Te is vigyázz magadra.