Kicsit korábban keltem a kelleténél. Hűvös hajnal volt. Csináltam kávét, hátha kizökkent a félbehagyott álmaimból. Forró kávésbögrémet szorongattam épp, amikor kopogtak a bejárati ajtón. Csengő nincs, mert általában nem várok senkit. Felesleges. Nyitom az ajtót, miközben átjárta a forró bögre éltető melege az egész testem. Jólesett így korán reggel. A kávéillat meg úgy hatott rám, mint egy narkotikum. Egy tizenéves kamasz fiú állt az ajtóban. Ismerősnek tűnt nagyon, de hirtelen nem tudtam hova tenni az emlékeimben.
- Tessék. - szólaltam meg kicsit meglepődve.
A fiú benézett a vállam fölött a lakásba, aztán fürkészőn végigvizslatott a tekintetével. Nem volt bántó, inkább amolyan kíváncsi, egyben sajnálkozó. Végűl megszólalt.
- Hát nem vitted sokra. Tudod, nem ezt ígérted.
Azzal a szemembe nézett, de nem úgy, mint aki választ vár, inkább úgy, mint aki egy egyszerű világos tényt közöl.
- Ki a fene vagy te, és milyen jogon... kezdtem el mondani felháborodottan, de nem hagyott szóhoz jutni.
- Terveid voltak, álmaid. Családról, boldogságról, és még ezer apró, de fontos dologról, az életedről, a jövődről. Mondd csak, mindent megtettél azért, hogy bármi megvalósuljon ezekből? Ugye, hogy nem.
Aztán mégegyszer sajnálkozva végigmért, majd hirtelen hátatfordított, és lassú, de határozott léptekkel elindult a kapu felé. Meglepetésemben nem jött ki hang a számon, meg aztán mit is mondhattam volna. Végülis igaz volt, amit mondott, dehát mégis, milyen jogon von felelősségre egy ismeretlen... 
Ekkor a váratlan felismeréstől megremegett a lábam, csak hangtalanul tátogtam. A fiú után néztem. Már tudtam, ki ő. Mielőtt kilépett a kapun, még visszafordult. Végigmért a tekintetével utoljára, és csak ennyit szólt.
- Az elrontott életedet már nem tudod jóvátenni, de könyörgöm, azt, ami még hátravan, próbáld úgy leélni, hogy ne kelljen szégyenkeznünk. - ezzel lassan eltűnt, elnyelte a hajnal.
"Szégyenkeznünk"- ezt mondta. Tudtam már, ki ő. Az a kopott kis szürke kabát volt rajta, amit annyira szerettem akkor, és sokáig hordtam is. Meg egy farmernadrág, sportcipő még a hetvenes évekből. A fiú én voltam. Kamaszkoromból. A tizenéves énem jött el hozzám. Talán, hogy figyelmeztessen. Nem tudom. Ő még tele álmokkal, vágyakkal. És mit kapott ezekből? Ha korábban jött volna, talán nem így alakul.
A kávé közben kihűlt. A bögre nem melegitett. A Nap, amely kezdett volna átbukni a keleti horizonton, hogy életet leheljen az ébredező világba, most eltűnt egy tolakodó felhő mögött. Azt hiszem, eső lesz