Honnan jöttél te szépreményű,
múzsalelkű nő,
kiért szívembe mártottam
megrészegült pennám,
hogy megírjam a világnak
vérrel és szerelemmel,
hogy szeret az Isten,
mert vagy nekem,
és imára kulcsolt kezekkel
lépkedek súlytalan.
Majd puha felhőpárnákkal
vetem meg ágyunk,
bár tudom, csak nézlek,
és játszik a képzelet velem,
elönt a részeg félelem,
csak ábránd vagy nekem.
De csillagokból fűzök hajadba
koronát, és csókot aggatok
nyakad köré, hogy fonja át.
A vágytól naponta fulladok,
de egyszer eltűnik ez
az átkozott világ,
s én gazdagon halok,
mert láttalak téged,
a mindenség legszebbik
oázisát.