Egy kis hevesi faluban laktam akkor. Itt béreltem egy kis házat, itt tudtam nyugodtan írni, alkotni. Csendes volt, nyugodt, el tudtam vonulni a világ zajától.
A ház előtt, ahol laktam, az út túloldalán egy kis park volt, tele fákkal, sétánnyal. Gyakran ültem ki oda egy padra az árnyas fák alá, főleg tavasszal és nyáron. Figyeltem az embereket, a körülöttem zajló világot és írtam, főleg verseket.
A park túloldalán volt az idősek otthona, nem nagyon láttam mozgást, még a szép, nyári időben is inkább be voltak zárkózva. Furcsálltam is. Egyik ilyen nyári nap egy idősebb bácsi botorkált ki az épületből, és görbe botjára támaszkodva lassan, méltóságteljesen elsétált előttem. Odabiccentett, aztán továbbment, majd visszajött, és megint továbbhaladt. Néha-néha odasandított felém, mintha akarna valamit kérdezni vagy mondani, de talán nem merte. Aztán én szólítottam meg, és ebből bátorságot merítve odabicegett, és leült mellém.
- Itt lakik az otthonban?
- Igen, de csak nemrég. Két hete jöttem. - mondta kissé reszketeg hangon.
Majd elkezdett mesélni. Az életét. Ezt most csak röviden írnám le. Itt lakott a közelben, egy kisvárosban, egy kis családi házban. Felesége körülbelül három hónapja meghalt közel 50 év házasság után. A sírjára egy nagy koszorút vitetett tele gerberával. Az volt a kedvenc viráguk. Itt egy könnycseppet láttam megcsillani a szemében. Így egyedül maradt, de már ő is beteg, nehezen bírja eltartani magát.Ugyan van két fia, de mindkettő távol az otthontól, egyik külföldön, Bécsben dolgozik, a másik pedig az ország túlsó felén, úgyhogy ritkán tudnak hazajönni. Nem is tudja megmondani, mikor látta őket utoljára. Igen, a temetésen itthon voltak, de előtte, meg azóta se nagyon tudták meglátogatni. Elfoglaltak, sokat dolgoznak, mondta, így megérti őket. A fiai tanácsára eladta a kis házat. Ők mondták, hogy itt az otthonban gondoskodni fognak róla. Mert hát ők ezt nem tudják megtenni, sajnos. A házért kapott pénzt elosztva odaadta fiainak, annyit tartott meg, amennyiért ide tudott jönni. A kis nyugdíjából meg futja a továbbiakban az otthon költségeire. Aztán még mesélt, mesélt, majd reszketeg kézzel zsebéből előhúzott egy kis mobiltelefont.
- Tudja, ezt még abból a pénzből vettem, ami megmaradt, hogy tudjak néha majd beszélni a fiaimmal. Beírták a telefonszámukat, mielőtt elmentek, én meg elraktam. Nemigen értek ezekhez a masinákhoz. Itt, a nővérkék az otthonban pedig megmutatták. Nagyon aranyosak voltak, de én akkor sem értek hozzá. Magát egy becsületes embernek nézem, kérem, segítene nekem? Mutassa már meg, hogy tudom a fiaimat felhívni. - mondta, majd a kezembe nyomta a telefonját.
Elvettem, majd egyből keresni kezdtem a névjegyzéket. Valóban, két név volt beírva, semmi más. Zoltán és Tibor.
- A Zoltán van Bécsben, nagyon ritkán tud hazajönni, a Tibor pedig valahol egészen az országhatárnál, valami üzletkötő. - szólt a bácsi, ahogy meglátta a két nevet.
- Nos, - mondtam - csak a nevet kell megnyomni, amelyik fiát éppen hívni akarja, a többi a telefon dolga. - szóltam, és vissza akartam adni a telefont, de a bácsi visszanyomta a kezembe.
- Megtenné, kérem, hogy felhívja őket nekem, aztán már nem tartom fel, ígérem.
Hangja tele volt kíváncsisággal és szeretettel, látszott rajta, hogy már nagyon szeretne beszélni a fiaival.
- Melyiket hívjam?
- Mindegy, mondjuk a Zoltánt először, ő van Bécsben. - mondta enyhe izgalommal a hangjában.
Hívtam hát, majd vártam, hogy kicsengjen. Aztán jött egy nem várt csengés, majd egy hang: "Ezen a számon előfizető nem kapcsolható".
Megpróbáltam újra és újra, többször is.
- Biztos, hogy jó ez az telefonszám? - kérdeztem.
- Persze, hogy jó, még ők írták bele a telefonba.
- Jó, akkor most megpróbálom a Tibort. - mondtam és hívtam.
Ugyanaz a csengés, ugyanaz a hang: "Ezen a számon előfizető nem kapcsolható"
Aztán, ahogy újra és újra próbálkoztam, megszületett bennem a felismerés. A fiainak ő már meghalt. Nem akarnak már tőle semmit. A házból megkapták a részüket, már nem kell az apjuk. Néztem az öreg kíváncsi, érdeklődő tekintetét, és sajnálat és düh keveredett bennem. De most ezt, hogy mondjam meg neki?
- Mi a baj? - kérdezte kétségbeesett hangon. - Nem jó a telefon?
- De jó. - mondtam.
- Akkor biztosan nem érnek rá. Sokat dolgoznak, majd később megpróbálom. Köszönöm a segítségét. Maga kedves ember. - mondta. Szomorú szemeivel ráncos kezére nézett.
Visszaadtam neki a telefont, majd fölálltam, és elköszöntem. Haraggal és sajnálattal a szívemben hazamentem. Még napokig bántott ez a vegyes érzés. Nem is mentem ki a parkba jó darabig. Végül minden bátorságom összeszedve kisétáltam. Mitől is féltem? Az öregtől? Dehogy. Ettől a semmilyen, ostoba helyzettől. Elhatároztam, ha találkozom vele megmondom az igazat, bármilyen keserű is az. Persze finoman elmagyarázva,  hátha nem éri olyan fájdalmasan. Vagy talán közben ő is rájött a való igazságra. Kimentem hát, és leültem a szokott helyemre. Vártam. Egy órát, két órát. Csak ebédelni ugrottam haza és egész délután ott ültem.  Másnap is. Harmadnap is. Aztán bementem az otthonba. Mondtam, kit keresek. Hogy néz ki. Nevét nem is tudtam. Valahogy elfelejtettem akkor megkérdezni.
- Ja, a Károly bácsi! - mondta a kis ápolónő. Kis fiatalka volt. Talán alig 20 éves.
- Vagy 3 napja meghalt. Szomorú, de aranyos kis ember volt. Szerettük. Nemrég jött az otthonba. Maga talán a rokona?
- Nem, dehogy, szabadkoztam. Csak egy ismerőse.
- Úgy tudjuk, nem volt senkije. Valakit hívogatott, egész nap a telefonját nyomkodta. De sosem beszélt senkivel. Tegnap el is lett temetve, itt van az otthon mögött a temetőben.- mondta.
Megkérdeztem a nevét, és kimentem megkeresni a sírját. Egy csupasz, jellegtelen földhalom volt egy fakereszttel. Hát ennyi egy emberélet? A világ jó és szép, csak mi emberek vagyunk sokszor lélektelenek és önzők. Másnap vettem egy koszorút sok gerberával, és kivittem a sírjához. Aztán hazamentem, és megírtam a történetét. Már amit tudtam róla. 87 éves volt. Horváth Károlynak hívták. És jó ember volt. Talán jobb, mint amit a világ megérdemelt.