Gyűszűnyi öröm
élet a köbön
uram én megköszönöm
fogtad a kezem
tápláltad hitem
még dobban a szívem
mindenem adtam
a pofon mit kaptam
terajtad csattan
valamit kerestem
hitem megleltem
aztán elcsesztem
de büszke vagyok
nyomokat hagyok
jó ember maradok
nem kértem sokat
csak áldásodat

Gyűröm az utat magam alatt,
A fölkavart por a szemembe mar.
Lábam alatt pár elveszett pillanat,
A távolban sötétlőn készül a vihar.

Remek
e kéj
szemed
beszél
beszól
simít
a szó
van még
tennivaló
panasz
akad
vigyázd
magad
ázik a fény
halvány
remény
csillagba
hullt
a múlt
benned
vagyok
s hagyok
pár pillanatot
marad a kéj
szemed
beszél
beszól
írlak
bírlak.

Ma reggel egy kicsi boltban jártam,
A kenyér mellett szerelmet találtam,
Levettem, talán jó lesz majd jövőre,
De rá volt írva a "mindig, mindörökre."

Ha netán a hasznát majd nem találom,
Hát ott vesszen ez az ákombákom álom,
Én eladtam a lelkem az ördögnek érte,
Semmit se kaptam mindezért cserébe.

Betonkoporsóban nyüszít a létem,
Megöl a város, sikolt az ostoba jaj,
Eltűnni, elmenni hamar és egészen,
A sehol sincs jövő hamvával takar.

Egy fotelban ülve hallgatom a csendet,
A teraszról bámulom a tovatűnő múltat.
Szellő borzolja összegyűrt sóhajom,
Kóbor sátánfiak vigyorral rám hajolnak.

Meghívtam a minap Istent vacsorára,
rántott húst csináltam, a mannám éppen elfogyott.
Fehérbor került még az Úrnak asztalára,
a gyorsfutár kis süteményt is hozott.

Hétre ígérte, ahogy azt illik rendesen,
ünneplőt vettem magamra, a vendég ezt illeti.
Millió kérdés gyűlt őszbe hullt fejemben,
és hát vajon a rántott húst Isten szereti?

Iszom a kék ózon szennyízű levét,
miközben térdem veri a rothadó szemét.
Bolyongva kúsznak csókmázas angyalok,
arcukon kéjes vigyorba süppednek a napok.
Kígyók zabálják otthagyott mocskát a télnek,
a kacagó gerlék a semmi ölén menekülnek.

Sötét fodorba burkolózott már az este
A Nap a fényét már régen elvesztette
A lét és nemlét most annyira ingatag
Aludni készül mindkettő a csillagok alatt

Csak a költő van ébren, feszülten figyel
Még nem búcsúzik, tudja, még élni kell
Megfér itt minden ábrándos gondolat
Bűnös és bűntelen, mind egy takaró alatt

Én most elmegyek,
őrizd meg, mi voltam.
A fényt és a köveket,
amikben elbotoltam.
Csak a szépet kerestem,
hol mosolygott az élet
fáradt éjeken,
hol minden semmivé lett.
Porrá égett csókok
üszkös hamujában
délceg, szép vitézből
emlékképpé váltam.

Voltam egészen egyszerű,
nemes alkunak tárgya.
Voltam éltető, édes nedű
egy kiürült vizespohárba`.

Voltam bősz nevetés
a megbúvó mosoly mögött.
Ráncoknak mély árkában
voltam sorsüldözött.

Voltam firtató kérdés,
hol belehalt már a szó.
Voltam benne a válasz,
de sosem megalkuvó.

A vacsora könnyű volt és szeretve áldott,
Az anya arcán egy utolsó mosoly virágzott,
A kisfiú a sosem lesz holnapról álmodott,
De az elveszett élet erre esélyt sem adott.

Majd az idilli, selymes fényű csendbe
Riadtan sikoltott az ablakon át az este,
A bomba sivítva hozta magával az átkot,
Meg akarta ölni tán az egész világot.

Szólt a csend, már ölelne magához.
"Gyere és szeress, mi közöd a világhoz.
Itt van minden, mit valaha akartál,
ne állj meg csupán egyetlen csóknál.
Hagyd a zajt, feledd el oly hamar,
nem kell neked zivatar, hangos vihar.
Velem újraélheted a gyönyört, a mámort,
csendkaromban megtalálod Ámort.
Hisz benne éltél buta zajözönökben,

Belesimulok még a színes nyárba,
csokrot kötök egy nagy szivárványra.
Nyomot hagyok magam után a mában,
és jó bort öntök egy giccses pohárba.

Aztán őszbe hajlok már jó magam is,
évgyűrűim közt sok lett már a hamis.
Kiiszom poharam immár csak azért is,
már lehetek bölcs, kicsit néha szenilis.

Láttam a jövőt, csendben jött, egészen halkan,
Belefájdult érzékeimbe, én ott kicsit belehaltam.
Láttam kínt, haragot sikítva, könnyben áztatót,
És meghalni láttam az ellene büszkén lázadót.

Amikor sorsod láncra ver,
és elvesztél életed
sötét tengerében,
és bizonytalan lesz a jövő,
mert törékeny léted
szétfoszlik, mint ócska,
kopott rongydarab,
s te ezer darabra hullsz,
és ereidben gyűlik a méreg,
míg a láncszemek
már a húsodba égtek,
és sikolyod repeszti
az összegyűrt eget.

Reménylenék nyugalmat szárnyalót
Álmok után boldogságébredést
Kacagó fényben csillám fényhozót
Csókkal pecsételt szeretetölelést

Reménylenék lelket a szíveknek
Hógyöngy fehéret könnyel áztatót
Szivárványszínt minden szürkeségnek
Gyermekmosolyban szeretethozót

Néz rám nagy szemekkel az ősz,
a reggeli avaron nászra hív egy angyal,
és én ölében újra jó ember vagyok,
hisz békét kötöttem önmagammal.

Aludtam, vagy csak ébren álmodom,
nem tudom, de oly mindegy talán.
Angyalom karjában ismét fiatal vagyok,
és ringok egy szerelemgondolán.

Ne vesszél el a jambusokban
Mikor keresed mind a rímeket
És ha eltévedtél önsajnálatodban
Fordítsd a világra tekinteted

Mert dolgod van bizony itt elég
Halld meg az élet sóhajtásait
És ha néha biztatás kellenék
Vedd észre a világ vadhajtásait