Csend honolt az idő lábnyomán,
szürke füst szállt fel az égbe.
Vadhús illatát vitte tovább,
és kódolt mindent emlékeikbe.
Barlangok falán a történelem
rajzokba fojtotta ősbánatát.
Most már itt maradt örökre
e kőbe vésett, rejtélyes világ.

Az agg sámán a tűzbe nézett,
jövőbe szárnyalt a képzelet.
Kavart egyet az idő hamuján,
és arcán megült a rémület.
Halált látott és szenvedést,
szörnyű kínt és fájó sorsokat,
míg bősz látomásaiban
az idő egyre csak haladt.

Máglyák égtek ott, kínhalál szaga,
kések szabdalta mind a félelem.
Isten nevében dúlt sok csata,
hol elveszni látszott az értelem.
Nagy madarak terhüket hányták,
alattuk pusztult egy szép világ.
Villámló tüzük zöld mezőket rágták,
megbocsátást itt már Isten se ád.

A jövő sötét és oly reménytelen,
a sámán arcán csak nőtt a fájdalom.
A parázsban izzott mind a félelem,
míg mindenütt csak csupasz sírhalom.
Templomok oltárán lenézett Istenük,
és égbe nyúltak mind a véres kezek,
és csengett fülükbe mindannyiszor.
"Atyám! Bocsáss meg nekik,
mert nem tudják, mit cselekszenek."