Elmerülni még az ezerszín nyárba',
Kitárt karokkal futni bele a világba,
Megölelni azt, ki velem szembejön,
Fogadni, ahogy hangosan köszön.

Mezítláb taposni a meleg pocsolyákat,
Körbetáncolni az ezüstszín fákat,
Nappal mosolyt csenni, éjjel meg ölelni,
Igenlő kérdésre csak igennel felelni.

Tudod, én magammal úgy elvagyok,
Belém gyűrődtek a réges-rég tegnapok,
Nem tervezem már az éveket,
Csak a most fontos, ez az egyetlen egy.

Azért kérdezd meg néha, hogy vagyok,
És én majd neked örömmel válaszolok,
Elmondom majd, hogy nem fáj már semmi,
Ócska hazugságom majd ne akard észrevenni.

Mi végre számolok órákat, perceket,
napokat, elkorhadt éveket?
Mi végre gyűjtöm hervadó csokorba
az elhasznált emlékeket?
Mi végre szült engem az anyám
az életnek ezen az oldalán?
Mi végre lobbant értelem fejemben,
és miért hitt bennem az Isten?
Mi végre formált ilyenné, aki vagyok,
és súgja fülembe reggel: "Jó  napot"?

Te vagy a virág pajkos, tarka réten,
én meg az eső, szirmaidnak éden.
Te vagy a csend a szózivatarban,
én meg a vigasz akkor, hogyha baj van.

Te vagy a szó a hófehér papíron,
én meg a tinta, hogy neked mindig írjon.
Te vagy a mosoly, mely bánatom csitítja,
én meg a könny, mely arcodat simítja.

Fémkaromban ölellek vágyón, szüntelen,
processzorom most oly forró és heves
bitjeim szerelmes áramlatában,
betáplált agyam most összegez.
A kettes számrendszer rendre dolgozik
halkan, hogy ne hallja meg senki sem.
Édesem, te most mért is vagy itt,
ez lenne az a híres, nagy szerelem?
Akkor tiéd vagyok, ölelj csak megint,

Édes dallamok rezgő hullámain,
szétfoszló vágyak s álmok lágy ölén
suhanok némán az ismeretlen csöndbe.
Képzetem színes ringó gondoláján
viszem magammal szomjas álmaim.
Magukhoz ölelnek a csábos éjszakák,
s fülembe suttognak csókos angyalok.
Éji harmat simítja ráncos homlokom,
túl vagyok régen ím' minden bánaton.

Ajkadon játszik éhesen tűznyelvem,
Iszom szomjasan fuldokló sóhajod,
Kéjbűnben fürdök veled ó, szerelmem,
égjünk el most, és ne várjunk holnapot!

Szégyenpírjaink nem látja már senki,
Feloldozás vagyunk e bűnvágyó imában,
Benned szeretnék végleg odaveszni,
Nincs holnapunk, hát égjünk el a mában!

Szerelmes tűz mardosta lelkem,
tódultak számra gyöngyöző szavak,
egy kattanás, és jelzett a szívem,
hogy eljött most az az édes pillanat.

Üdén fordultam s kerestem száját,
miközben nyúlt felém édes kis keze.
Majd hirtelen a semmiből, formálta ujját,
s mit mutatott, az egy jó nagy fityisz, füge.

A hetes buszra szálltál,
te húsz voltál, én huszonegy.
Mellém ültél, rám mosolyogtál,
lényeddel örök szerelmet adtál.
Beszéltél anyádról, ki otthon beteg,
nem tudják mi baja, az Isten áldja meg.
Reméled, a gyógyszerek majd segítenek,
ha meghalna, hát összetörne a szíved.
Apád, bár néha dolgozik, de inkább csak iszik,

Vágytam rád és édes mámort akartam
Elveszni ringó, bársony, meleg karodban
Inni gyöngyöző, búgó sóhajtásodat
Füledbe súgni, hogy mindig akartalak

Amint ott feküdtél az elveszett vágy ölén
A szerelmes csatákról immár lemondtam én
A párnámba temettem könnyező arcomat
És ő kapta helyetted ott, millió csókomat

Ott mondtunk igent az ölelkező fák alatt
Nyelvünk egymásnak adott hűsítő vigaszt
Ajkad édes íze tűzként perzselte a szám
Csókunk ott égett szánknak bársonyán

Ittuk egymást, de szomjunk csak egyre nőtt
Karomba fontalak, mint még soha, azelőtt
Nászágyunk volt a sok összegyűlt falevél
Párnánk az arcunkra simuló koraesti szél

Kérlek, soha ne szeress meg engem,
mert neked adnám örök szerelmem,
elvenném szerelmes, ártatlan álmaid,
és csak téged akarnálak megint és megint.

Elvenném tőled mindent, ami annyira szép,
és magamét adnám a te szerelmedért.
Önző vagyok, mert utánad vágyom,
eladnám érted az összes világom.

Csend ül a szívemen, mosolyom végtelen,
benne a vágyam, és benne a szerelem.
Örökkön keresem, mi egykor elveszett,
emésztnek lángok, és emészt a szeretet.

Gondolat csapong két kimondott szó között,
elmúlik minden, csak a gondolat örök.
Járatlan utakon kísérnek remények,
míg fölöttünk elsuhan csendben az élet.

Ha felhő lennék, esőt sírnék,
könnyeiddel egyesülnék.
Ebből egy nagy tavunk lenne,
melyben tested megfürödne.

Ha szellő lennék, szárítnálak,
simítnálak, csodálnálak.
Elbújnék göndör hajadban,
elvesznék az illatodban.

Ha napfény lennék, ölelnélek,
melegemmel hevítnélek.
Felgyújtanám a szívedet,
éltető fényt adnék neked.

Zuhanni szeretnék veled a szerelembe
csendben, benned elmerülve,
és innám a gyönyört, mit adnál,
majd megrészegülnék minden pillanatnál,
szemed kékjében örökkön fürödve
simulnék lázasan szemérmes öledbe,
keresnék benned örökös kegyelmet,
letenném végre a cipelt keresztet,
hallgatnám végül duruzsoló szerelmed,

Adj édes csókot minden vasárnap.
Hétfőn is érezzem ízét a szádnak.
Kedden ölelj, hogy az ne fájjon.
Szerdán az álom ölemben találjon.
Csütörtök legyen a menyegzőnk napja.
Pénteken frigyünket semmi ne zavarja.
Szombaton a szerelem szítsa fel vágyam,
hogy vasárnap ismét ajkadon találjon.

Lelked fehér vásznára festenék
zöld mezőt nagy, tűzpiros virággal,
nádirigót fénylő, arany szalmaszállal.
Kék, tekergő folyót csoda-szép halakkal,
és teleírnám vásznad szerelmes szavakkal.
Sárgán fénylő utat végtelen reménnyel,
hogy ott vársz valahol csillogó szemekkel.
Festenék egy házat, benne kis szobával,

Kereslek az öreg tölgy hűvös árnyai alatt,
hol magunkhoz öleltük a forró délutánt.
Ott éreztem először azt a finom illatodat,
s ragyogtál kéklő íriszembe reménysugárt.

S midőn elvesztem ott öled melegében,
magunkénak tudtuk a szerelmes nyarat.
Elmerültünk a fénynek ózontengerében,
és végtelenné forrt a millió megélt pillanat.