József Attilának
(A legnagyobb magyar költőnek)

Azt beszélik ott fent, az égben,
szeretetért esdekelsz
a hideg közönyben.
Kísért a múlt, itt-ott egy átok,
hát merre vagytok,
drága proletárok.
A kékítős lepedők szállnak a magasban,
a semmi ágán, a csillagokban.
Belegabalyodtál a süket csendbe,
s magadat látod a
halotti lepelbe'.
Zajt akarsz, ne halld
a gyermekek sírását.
De nem hallod, csak a vonat
őrjítö kattogását.
Koldusbotjára támaszkodik
az elvetélt világ,
de te őrzöd még anyád
szépízű mosolyát.
Zaklatott az élet, 
a józan értelem megfakul,
figyeled, vajon lát ott fenn téged
dicső Horger Antal úr?
A dinnyehéj már régen elúszott,
elkoptak a régesrég tegnapok.
Kavicsokat pörget az idő,
itt-ott egy anyaarcú,
múzsalelkű nő.
Az emberek a semmit csodálják,
de az értéktelenek közt
a gyémántot nem találják.
Gyémánt voltál az elveszett időben,
és valahol figyelt rád az Isten.
Oh, mily gyarló e beképzelt világ,
hagyta elmenni leghűbb honfiát.
S míg nézed, mi is van idelent,
figyeled ezt az ostoba jelent.
Látod, barátom, semmi se változott,
az eszme elveszett, elkopott.
Bolyongsz a Parnasszus dicső
csarnokában,
és szavaid ott zengnek
e tébolyult, megcsalt világban.
32 évbe zárt az örök magány,
és most ott ülsz az Isten
jobboldalán.