Egykor lomb voltál,
fákkal susogó, napfényben
fürdő, kék éggel ragyogó.
Szerettek a hószínű,
habkönnyű felhők,
amint átsuhantál rajtuk, és alant,
a zöldben égő pázsiton,
virágszirmok nektárjában
hirdetted a büszke életet,
mert nemesb ennél
lenne-e bármi is.
Hol víg nevetéstől
zengett a tarka rét,
és ifjú lelkedben tombolt a lét.

Most görbe botjára támaszkodik
a megvénült nyár,
és büszke méltóságod
csak poros fotó a múlt falán.
Hol van a gyönyör,
a léha ifjúság.
Hova lett a lombok susogása,
zuhansz az avarba,
gyökerek indája
fon hurkot nyakad köré,
de minden hiába.
Beleolvadsz az avarba.
Lelked majd új testet talál.
Voltál ok, aztán lettél okozat,
és korhadó tested
majd növeszt újabb lombokat.