Betonkoporsóban nyüszít a létem,
Megöl a város, sikolt az ostoba jaj,
Eltűnni, elmenni hamar és egészen,
A sehol sincs jövő hamvával takar.
Egy fotelban ülve hallgatom a csendet,
A teraszról bámulom a tovatűnő múltat.
Szellő borzolja összegyűrt sóhajom,
Kóbor sátánfiak vigyorral rám hajolnak.
|
Meghívtam a minap Istent vacsorára,
rántott húst csináltam, a mannám éppen elfogyott.
Fehérbor került még az Úrnak asztalára,
a gyorsfutár kis süteményt is hozott.
Hétre ígérte, ahogy azt illik rendesen,
ünneplőt vettem magamra, a vendég ezt illeti.
Millió kérdés gyűlt őszbe hullt fejemben,
és hát vajon a rántott húst Isten szereti?
|
Iszom a kék ózon szennyízű levét,
miközben térdem veri a rothadó szemét.
Bolyongva kúsznak csókmázas angyalok,
arcukon kéjes vigyorba süppednek a napok.
Kígyók zabálják otthagyott mocskát a télnek,
a kacagó gerlék a semmi ölén menekülnek.
|
Sötét fodorba burkolózott már az este
A Nap a fényét már régen elvesztette
A lét és nemlét most annyira ingatag
Aludni készül mindkettő a csillagok alatt
Csak a költő van ébren, feszülten figyel
Még nem búcsúzik, tudja, még élni kell
Megfér itt minden ábrándos gondolat
Bűnös és bűntelen, mind egy takaró alatt
|
Én most elmegyek,
őrizd meg, mi voltam.
A fényt és a köveket,
amikben elbotoltam.
Csak a szépet kerestem,
hol mosolygott az élet
fáradt éjeken,
hol minden semmivé lett.
Porrá égett csókok
üszkös hamujában
délceg, szép vitézből
emlékképpé váltam.
|
Voltam egészen egyszerű,
nemes alkunak tárgya.
Voltam éltető, édes nedű
egy kiürült vizespohárba`.
Voltam bősz nevetés
a megbúvó mosoly mögött.
Ráncoknak mély árkában
voltam sorsüldözött.
Voltam firtató kérdés,
hol belehalt már a szó.
Voltam benne a válasz,
de sosem megalkuvó.
|
A vacsora könnyű volt és szeretve áldott,
Az anya arcán egy utolsó mosoly virágzott,
A kisfiú a sosem lesz holnapról álmodott,
De az elveszett élet erre esélyt sem adott.
Majd az idilli, selymes fényű csendbe
Riadtan sikoltott az ablakon át az este,
A bomba sivítva hozta magával az átkot,
Meg akarta ölni tán az egész világot.
|
Szólt a csend, már ölelne magához.
"Gyere és szeress, mi közöd a világhoz.
Itt van minden, mit valaha akartál,
ne állj meg csupán egyetlen csóknál.
Hagyd a zajt, feledd el oly hamar,
nem kell neked zivatar, hangos vihar.
Velem újraélheted a gyönyört, a mámort,
csendkaromban megtalálod Ámort.
Hisz benne éltél buta zajözönökben,
|
Belesimulok még a színes nyárba,
csokrot kötök egy nagy szivárványra.
Nyomot hagyok magam után a mában,
és jó bort öntök egy giccses pohárba.
Aztán őszbe hajlok már jó magam is,
évgyűrűim közt sok lett már a hamis.
Kiiszom poharam immár csak azért is,
már lehetek bölcs, kicsit néha szenilis.
|
Láttam a jövőt, csendben jött, egészen halkan,
Belefájdult érzékeimbe, én ott kicsit belehaltam.
Láttam kínt, haragot sikítva, könnyben áztatót,
És meghalni láttam az ellene büszkén lázadót.
|
Amikor sorsod láncra ver,
és elvesztél életed
sötét tengerében,
és bizonytalan lesz a jövő,
mert törékeny léted
szétfoszlik, mint ócska,
kopott rongydarab,
s te ezer darabra hullsz,
és ereidben gyűlik a méreg,
míg a láncszemek
már a húsodba égtek,
és sikolyod repeszti
az összegyűrt eget.
|
Reménylenék nyugalmat szárnyalót
Álmok után boldogságébredést
Kacagó fényben csillám fényhozót
Csókkal pecsételt szeretetölelést
Reménylenék lelket a szíveknek
Hógyöngy fehéret könnyel áztatót
Szivárványszínt minden szürkeségnek
Gyermekmosolyban szeretethozót
|
Néz rám nagy szemekkel az ősz,
a reggeli avaron nászra hív egy angyal,
és én ölében újra jó ember vagyok,
hisz békét kötöttem önmagammal.
Aludtam, vagy csak ébren álmodom,
nem tudom, de oly mindegy talán.
Angyalom karjában ismét fiatal vagyok,
és ringok egy szerelemgondolán.
|
Ne vesszél el a jambusokban
Mikor keresed mind a rímeket
És ha eltévedtél önsajnálatodban
Fordítsd a világra tekinteted
Mert dolgod van bizony itt elég
Halld meg az élet sóhajtásait
És ha néha biztatás kellenék
Vedd észre a világ vadhajtásait
|
Vér áztatta szép Golgotát,
Megölték az Isten fiát,
Út szélén sok véres kereszt,
Ember, ugye, te tetted ezt?
Csatákat vívtál az Úr nevében,
Nem számított se bűn, se szégyen,
Az igazság már rég elveszett,
Ember, ugye, te tetted ezt?
|
Hányan vették szájukra becses, szent neved,
s törtek pálcát feletted becstelen kóklerek.
Hazug szavakból biz` hányszor épült a hit,
s hízott gazdag, szűz földeden a tolvaj elit.
Zászlód hányszor hullott taposva sárba,
sírjaidon hányszor nőtt a becsület virága?
Volt nagy szív számtalan, ki érted áldozott,
emlékeik szívünkben akkor új reményt hozott.
|
„Mi Atyánk,
ki vagy a mennyekben,”
látod, alant a szolganép
miként hajtja igába fejét?
S miként számlálja ezüstjét
a hitetlen nagy arcú, úri nép?
A megbocsátás nagy erény,
abból biz több kellene,
hogy a szolganépnek jusson is,
meg maradjon abból télire.
A „mindennapi kenyerünket”
a düh és harag rágta szét,
|
Számolatlan már hajszálaim színeváltozása,
Évgyűrűim már mind szanaszét dobálva,
Ráncaim ott ülnek cserzett arcomon,
Sokadik a mély karc tenor hangomon.
Ifjúkori álmaimmal tele lett a múltam,
Egészen mélyembe értük belenyúltam,
Majd mások talán egyszer továbbszövik,
Megtaposott lelkemnek összegyűrt álmait.
|
Hazugságokkal éljük naponta életünk,
ilyen lett a világ, és mi benne elveszünk.
Te ne alkudj meg akkor semmiképp,
tetteiddel hirdesd a szeretet üzenetét!
A szeretet nem kér, csak önzetlen ad,
lelket simogat benne minden pillanat.
Hagyd a rosszat saját tüzében égni,
tanítsd a világot, hogyan kell szeretni!
|
A lábtörlő az ajtó előtt
oly magába gyűrten elterült.
Egy kopott fotó a málló falon
dicső múltjába szenderült.
Pókhálók között alszik a múlt,
elszakadt már a selyemfonál.
Poros könyvek, nemes szavak,
itt gondolatot rég nem talál.
|