Hallottad már a jegenye énekét,
amint a felhőkkel járta ősi táncát?
Telekarcolva kottákkal az ég,
s dalolta élte sudár románcát.

Magasba tört lelke az égig ért,
lombja az angyalokkal énekelt.
Karcsú teste az anyaföldig ért,
árnyékában fáradt vándor figyelt.

Már olyan sokat éltem,
adtam, de sose kértem,
engedek helyet másnak,
átadom magam a csoszogó,
vénséges elmúlásnak,
de arra kérlek, édes Istenem,
olyannak adjad imádott helyem,
ki arra szintúgy érdemes,
és ad valamit ennek
az ostoba világnak.
Én csak picinyke jót akartam,
de ebbe egészen belehaltam.

TM

Hajnalban fényszórók vágják az éjt,
egy város ébred, gépzaj. Gyűrődik a fék.
Neonkeresztek villódznak fent,
valaki lép a küszöbön idelent.

Nincs jászol, sem csillag, pásztor se jár,
csak egy utcán élő, rongyos kabát.
Szeme, mint égő mécsesek mélye,
csendben figyel, nem veszi senki észre.

Ha meghalok, ne hozzál virágot,
Részvétet se adj, ezek bolond álmok.
Ülj le a síromra, nézz bele a Napba,
Az, hogy ki voltam, csak az Isten tudja.

Csak játéka voltam az ember fiának,
Reménye csak egy leendő csodának.
Nevessetek, mikor sírom betakarják,
Dobj reám földrögöt, meg egy "Isten hozzád".

Úgy simulok bele a nagyvilágba,
mint tenger, a partjának karjába.

Az idővel ne játssz, az nem egy kártyalap,
mit csak előhúzol, ha úgy tartja kedved,
mert míg játszol, az biz kegyetlen halad,
az osztó az élet, s könnyen vesztes maradsz.

A lapok a pakliba mind cinkelve vannak,
és nem te mondod meg, ki lesz a nyerő,
ebbe a játékba már oly sokan belehaltak,
drága barátom, hát ez itt a bökkenő.

Szürke napok
benned vagyok
ünnepvarázs
adod a szád
titkok, szavak
pár pillanat
az éj alatt
két puha kéz
Isten lenéz
mosolya cseng
miénk a csend
arcod nevet
fénylő szemek
siklik a kéj
lelkünk mesél
ringat az est
falon kereszt
mindent adok
te meg hagyod
öled meleg

Pislákoló fénnyel
álmodik az este
szerelmetes Holdját
már rég elvesztette

Csillagtalan éjen
Holdját visszavárja
elmerülne csendben
annak mosolyába'

Csillagoknak táncát
vágyja minden este
hisz egész életében
a szerelmet kereste

Ne vesszél el a jambusokban
Mikor keresed mind a rímeket
És ha eltévedtél önsajnálatodban
Fordítsd a világra tekinteted

Mert dolgod van bizony itt elég
Halld meg az élet sóhajtásait
És ha néha biztatás kellenék
Vedd észre a világ vadhajtásait

Számolatlan már hajszálaim színeváltozása
Évgyűrűim már mind szanaszét dobálva
Ráncaim ott ülnek cserzett arcomon
Sokadik a mély karc tenor hangomon
Ifjúkori álmaimmal tele lett a múltam
Egészen mélyembe értük belenyúltam
Majd mások talán egyszer továbbszövik
Megtaposott lelkemnek összegyűrt álmait
És hogy derűvel nézzek a sehol sincs jövőbe

Ha az idő visszafelé járna,
Nap nyugodna hajnalába zárva.
Esőcseppek szállnának fel, magasba,
Pocsolyákból a víz felhőkbe folyna.

Tenger otthagyná kisimított partját,
Folyó megtalálná újra a forrását.
Hajnal helyett alkony bújna át az égen,
Jövővé válna az egykor megélt régen.

Ki a szívemet akarja
Meg kell annak halni
Hogy énvelem
Újra tudjon élni
Ezerszer halni,
Ezerszer feltámadni
Hogy mást már ne tudjon
Sohasem szeretni

(Egy képzeletbeli este Krúdyval)

Szürke napok
benned vagyok
ünnepvarázs
adod a szád
van még remény
legyél enyém
titkok, szavak
pár pillanat
az éj alatt
két puha kéz
Isten lenéz
mosolya cseng
miénk a csend
arcod nevet
fénylő szemek
siklik a kéj
lelkünk mesél
ringat az est
falon kereszt
mindent adok

Az ördög belesuttogott a fülembe.
Bűzös volt, szeme dülledt és zavart.
"Bele fogsz pusztulni sivár életedbe,
Széltől is félsz, nem bírod a vihart."

Torkon ragadtam, szemébe néztem.
Bambán meredt rám a két agyar.
"Most te pusztulsz, hitvány, idétlen,
Veszted lettem, mert én vagyok a vihar."

Van az úgy, hogy elfárad már a lélek,
és visszatérne az égiek népes seregéhez.
De valami mindig űzi még, és hajtja,
mert a test örökkön csak őt akarja.

Van az úgy, hogy él és virul az elme,
de értelmét már régen elvesztette.
Teszi dolgát, csak mert mindig ezt akarta,
nincs neki jövője, már csak fájó múltja.

Hagyd a világot békében élni,
ne játssz Istent, az nem te vagy.
Sorsod valahol tán meg van írva,
életed egy, és nem kapsz másikat.

Az embernevet egykor örökül
kaptad, hogy mindig megbecsüld.
Mi nem az embernévhez méltó,
azt nagy bölcsen kell, hogy elkerüld.

Az Istenek egy szép napon
Összegyűltek odafent,
Eldönteni, hogy mi legyen
Az emberrel idelent.

Villám szabdalja mindahány
Beképzelt, bűnös hencegőt.
Szólt Zeusz, az Istenkirály,
És szólt Hesztia, "Ne bántsátok őt".