Vérünk, mint végbe torkolló nagy folyó,
tör utat testünk megannyi szikláin át.
Majd lélekbuckák közt egyre  lassuló,
változó medrében folyik tovább.

Néhanap úgy adódik, medréből kilép,
vagy fájdalom köveket sodor tovább.
Aztán újra gyógyul, medrébe visszatér,
keresi folyvást testbe zárt torkolatát.

Csak az idő, mi rombolja partfalát,
gátat emel, vagy zúzza szét, mi ép.
Közben megél szép regényt, csúf balladát,
Ifjúi szép testét lassan most ő tépi szét.

Vérünk zubog, árad a millió pillanat,
táplál rövidebb vagy hosszabb életet.
Magával viszi, mi útja során megmaradt,
szépséget, hitet, reményt, végzetet.

TM