Gyerekek vagyunk az élet homokozójában,
Vihogunk és sírunk e szép nagy világban.
S míg az óvónéni nyugtató szólamot dalol,
Szemünkbe kavarog az istenverte por.

A kis lapáttal halomra szedjük kincseink,
És látjuk elsuhanni bozontos, fakó éveink.
Szaladunk, ha megjött a drága nagymami,
S mutatjuk, mily szépen csillog a kutyakaki.

Játszunk csak, ha kell, büszkén magunknak,
Közben hátsónkba folyvást belerúgnak.
A homoktól nem látjuk egymás tekintetét,
Mely szürkévé teszi az ég csodás kék színét.