Jó forma bor, nyelvem kutatja származását,
poharam mohón issza a selymes nedűt.
Érzékem kacag, nézi a tükrében mását,
oldja a bánatot, feledtet keserűt.

Nézem magam a benne felejtett nyarakban,
szám íze a pohár szélén ragadt.
Valómat ismét oly sokszor becsaptam,
csak a mámorcsók, mi a pohárban ottmaradt.

Torkomon vidáman gurulnak ringó szőlőszemek,
érzik az őszt, a hordók sötét magányát.
Most kicsit múltamba én is belerévedek,
és elnyomom kortyommal lelkemnek sírását.

A kancsó már üres, tán aludni készül,
a pohár még táncol, aztán megadja magát.
Utolsó csókom még szájára feszül,
míg az élet ott kint kegyetlen halad tovább.