ballada

A történet a Titanic zenészeiről szól, kik az utolsó pillanatig játszottak a süllyedő hajó fedélzetén. Akkor ők még származásuk végett alacsonyabb rendűeknek számítottak. A prímás Magyar származású volt.

Parancsnoki hídon botlottak egymásba,
futva jött mindenki kapitány szavára!
Valami baj támadt, csak annyit sejtettek,
szomorú s fáradt volt hogy rá tekintettek.
- Uraim! Kérem, most figyeljenek csak rám!
Mondani valóm van, reánk feladat vár!
Azért hívtam össze valamennyi tisztet!
Azt szeretném kérni. "Legyetek most Britek"

Szükségem lesz rátok, emberek, ki itt van,
utolsó percéig, még a szíve dobban!
Azt kövesse híven, mit a lelke diktál!
Számon kéri az Úr, tőletek ki itt áll!
Most sietve menjen mindenki dolgára,
még van fedélzet, hol, tenni való várja!
A nagy döbbenetben nem is vették észre,
köztük reszketett a hajó vén zenésze.

Hegedűje nyakát szorosan markolta,
hóna alatt lapult ütött-kopott tokja.
Izgatottan figyelt, téblábolt, vacogott,
vékony cipő talpán fázósan topogott.
Majd elindult ő is többi után menve,
le a fedélközbe társait keresve.
- Kedves barátaim, szedelőzködjetek!
Nem a bárban, ott fent, tartunk most koncertet!

El is indultak mind, egymás után sorba,
lépcsőn kapaszkodtak hangszerüket fogva.
A nagy bőgős ért fel utolsóként tatra,
megizzadva állt meg nagyokat szusszanva.
Nagy körtét formáló zsákból előhúzta,
vonója a hangszer húrján siklott csúszva.
Mielőtt pengetné, előbb megölelte
Nem hangszere volt az, "élete szerelme"

Játszani kezdtek a dermesztő hidegben,
melódia csendült, kűrt bődült rekedten!
Fedélzetre kísért, álmos utasokban
Tanácstalanságtól, tompult szempárokban.
Kérdés! Miért kellett, éjszaka közepén,
parafa mellényben hajó fedélzetén?
Gyülekezniük a daru állvány alatt?
Miről úgy tűnt állna, s nem sebesen halad!

Matrózok sietve, ponyvákat oldoztak,
mentőcsónakokat csigák alá húztak.
Felfüggesztve fűzték erős kötelekre.
Az első tiszt így szolt; - kérem, üljenek be!
Elsőként asszony, lány, gyerekekkel jöjjön!
Mentőmellény alá meleg ruhát öltsön!
Ki férfi legyen úr, s tudja, Ő még várhat!
Írjon dicsőségét Nagy Britániának!

Rossz tréfának tűnt csak, s igen sután hangzott,
inkább nem is nézték, Mit kezében tartott.
Erősen szorítva szótölcsére nyelét,
Üvöltötte; - gyorsan, mert az időnk kevés!
Tétován mozdult meg, az első elszántan,
középkorú asszony lépdelt hozzá bátran.
Cserzett bőrű matróz karját megmarkolva,
könnyed mozdulattal a csónakba tolta.

A zűrzavar ettől tetőfokra hágott,
ez most már valóság, világosan látszott.
Az öreg prímás int, új dallamba kezdve,
Valcert húz vonója, éjben messze csengve.
Sűrűn taps kísérte, volt olyan ki táncolt,
hidegtől reszketve pára, tarajt ráncolt.
Álla alatt csillant hegedűjén hagyva,
lélegzete vékony jégréteggé fagyva.

Most már egyre többen helyük elfoglalva,
a csónakba másztak összekuporodva.
Elég! - Most már mehet, kezdjétek engedni!
Dermedt merevséggel nem mozdult meg senki!
Fejük felemelve mikor visszanéztek,
látták hogy dől lejtve, az egész fedélzet.
Kitől elbúcsúztak, a magasban állva,
Testét könnyfátyolos fantom táncot járva.

Leérve a csónak, tenger rideg hátán
Vízen dióhéjként, elképesztő látvány!
Oldalán evezők, mint bogárnak csápja,
mozogni kezd csapkod előre meg hátra.
Ahogy távolodnak, messzeségből nézve,
vízözönből nőtt vár tovatűnő fénye.
Orral lejjebb bukik, tatnál tornyosulva,
reménytelen jövő, nincs többé csak múltja.

Mint gyermek születik, anyjától elválva,
testétől szabadul, maga útját járva.
Úgy értek a vízre, hullámokba túrva,
esetlenül orruk tenger vízbe fúrva!
Távol sötétségben, kétes önállóság,
A túlélés okán otthagyott biztonság!
Nyüzsgő fényár, zene, fájó méltósága,
sajog, mert felfogták, nem sok van már hátra!

Utolsó csónakot amint leoldozzák,
Vastag kötélzetét csigán visszahúzzák
Kapitány szól; - amit kértem, megtettétek,
mit tenni lehet még, most már azt tegyétek!
Az mi hátra maradt, hozzátok kötődjön,
ki a hajón van, már magával törődjön
Ha lesz, ki megmenekül, az Ég tanúja,
nem lapult meg gyáván, halál elől bújva!

Elült a zeneszó, csak egy pillanatra.
Ránézett a bőgös, lesz e még folytatva?
Felnéz, s hegedűjét vállgödrébe nyomja,
még siklik a vonó, mély tónussal zsongva
Többiek e dalra, mely csendült az éjben
"Közelebb hozzád URAM" játszották éppen
A tat tornyosulva emelkedni kezdett,
s minden mozdítható mélybe hullva zengett!

A hajó óriás felegyenesedve
sötéten tornyosul égbe meredezve
A prímás mielőtt mélybe lezuhanna,
kiált társaihoz vonóját hullajtva!
- Amit itt elkezdtünk, hogy mindenki halljon!
Befejezzük majd fent, helyettünk az valljon!
Találkozni fogunk, s ÚR előtt megállva,
végső akkordunk lesz lelkünk vallomása!

Kirótt, hívatásunk, amiért születtünk,
Eldöntheti, az-e, amit most megtettünk!?
Azonos sorsunkkal, ez mit reánk bízott,
fogad országába, ahová nem hívott!?
Ennyit tudtunk tenni, dideregve, fázva!
Játszottunk, még bírtunk, lábainkon állva!
Tették,kéretlenül, még nem lettek holtak,
mert Britek, sem urak, csak zenészek voltak.

Holdra bök, átlósan, csillog acélteste,
két nagy hajócsavar, csillagfénytől festve.
Mintha tétovázna, s percig gondolkodna,
majd elindul, süllyed, hangosan zuhogva.
Vízoszlopként tör fel, hol alá merülve,
pezseg mi fent maradt, víz színén terülve.
Mindez távolabbról, a lélekvesztőkből,
Jeges szél, imádság, bénult túlélőktől.

Szótlan gondolkodnak, sokkos állapotban,
mikor valami, a csónakjukhoz koccan.
kormányos nyúl érte, kabátját feltűrve,
mellé beemeli újra visszaülve.
Pokróccal takarja gyengéden karolva,
akár az asszonyát derekánál fogva.
Mert ő felismerte árva özvegyében,
A "bőgős kedvesét" ázott köntösében.