Csodálatos nap volt a mai!

Ezt a versemet ma megpróbáltam elszavalni, többé kevésbé sikerrel. Bevallom az egyik kedvencem, nem akartam publikálni. Viszont Drága Zsuzsink kérésének nem tudtam ellenállni, engedek. Iránta érzett szeretetemből tiszteletből most még is felteszem a Magyarerő-re! Felteszem mert akiről e versem szól, pont az olyanokban reinkarnálódott mint ő  Gyöngyösi Zsuzsa

Kedves Zsuzsa és drága társaim.

Fogadjátok szeretettel, végtelen hálám kifejezéseként ezért a gyönyörű napért!

Csak álldogált  csendben, félszeg meghajolva,
hegyes állát csaknem mellkasába nyomva.
Néma alázattal a függöny szélét fogva,
elmerül a múltban, mintha nem is volna.
Hogy a tapsviharban, hűsítő záporként,
háborgó lélekkel újra megmártózzék.
Sok sikert, és bukást, mit e pálya rejtett,
úgy tenni csak, mint kit, az élet itt felejtett.
Volt rossz, jó, gonosz, izzó hősszerelmes,
ifjú titán, ügyvéd, s megfontolt, türelmes.
A sok szerepálom, lám már cserben hagyta,
stasztisztál az újnak, magára maradva.
Az egykori társak, mennyei karzaton,
ülnek, és ragyognak, mint holdfény a tavon.
Mert van még egy fontos, Amit nem mondott el!
Miben földi létük benne életre kel.
Minden este mikor, a rivalda fényben,
együtt játszottak még, épen, és egészen.
Teljes volt a csapat, senki sem hiányzott,
előtte jövőkép, siker, mire vágyott.
Boldog fináléban egymás kezét fogva,
sétálni a „deszkán” összekapaszkodva!
A másikra nézve, felfedezni rajta,
mámora nem szerep, hanem az ő arca!
Maradt még egy fontos, utolsó számára,
értük alakítja, lehet, utoljára.
Színhelye egy pajta s egy csöppnyi ember,
imént érkezett csak, kis rongyos sereggel.
Néhány apró állat, maroknyian vannak,
halvány lámpafényben összekuporodnak.
Toprongy birodalom szakadt gúnyájába,
óvják  kisdedüket, bízván, csodát várva!
Miközben egy csillag hideg fénnyel égve,
tekint be ablakon csodálkozva nézve
Ahogy körbe állják, szinte alig látszik,
apró felségüket, ki jászolban alszik.
Titkos vágyuk felszáll,  holdfény udvarába,
az agg színész előáll, s világgá kiáltja.
Nincs többé elhagyott magányos és árva!
Szegénynek, koldusnak lesz otthona, háza!
Nem lesz, ki éhezik, kit reménye elhagy!
Ég alatt bolyongva eltéved és megfagy!
Lesz holnaptok, és egy jobb, élhetőbb élet!
Szívetek jósága, mint legszebb ígéret!
Mit egymásban csodáltok, ott ragyog bennetek,
útját világolva, Ő hozza el nektek!
Határait tenger, sem földrész nem szabja!
Gyógyít, mint megváltás legfelkentebb papja!
Végtelen bölcsesség, jámborságnak, atyja,
értetek tűr, szenved, magára hagyatva!
Az egyik nem hiszi, másik megtagadja!
Elárulva meghal „rossz lány” megsiratja!
Tépett csuhája és tövis koronája,
verejtékben, vérrel, szerzett adománya!
Félik hatalmasok, mert mindenki látja!
Ő a földkerekség legnagyobb királya!
Emléke él tovább, s jár – kel majd köztetek.
Áldás békességé nektek kell tennetek.
December vége tájt minden évben eljő,
Krisztus tisztasága, havat hozó felhő.
Úrnak akarata, szentelt üzenete.
Legyen karácsony a szeretet ünnepe!
A monológ véget ért, hirtelen csend támad.
Mindenki rá figyel, szól e még, vagy hallgat?
Még egyszer körbe néz,  és  bólint egy mélyet,
legördül a függöny, még ő tovább lépked.