Leülsz akkor végre, felnézel az égre,
keresgélve azt, ki utadat kísérte.
Öledben karjaid, két kezed megpihen,
messzeségnek kékje lágy szellővel üzen.

Majd megszólal benned, susogó hangjával,
balsorsnak szeszélye, kétes irgalmával.
Talán óvatosság hűvös fuvallata,
beletörődésnek szelíd alázata?

Nem háborogsz már rég, csak töprengsz a múlton,
friss vizet merítve életadó kúton.
Megfáradt a vándor, céltalan kódorog,
éltető nedűjét szomjasan kortyolod.

Hosszú volt az ösvény, kinyújtod lábadat,
végtelen tér - idő, itt hagyott, elszaladt.
Csupán az lett tiéd, mi árnyadként követ,
fényesre koptatva rideg utcakövet.

Honnan indultál el, reménységgel telve,?
Végtelen tengerét vitorlásként szelve!
Merre keresgélted felhőket pásztázva?
Kérdő tekintettel, megváltásként várva!

Látod, megtaláltad, földre leroskadva,
mi a létezésnek az egyetlen anyja!
Számít, még mondd, számít? Lásd, megöregedtél!
Mosolyod a válasz, és az, bölcsebb lettél.

Nem mozdulsz, csak lebegsz nihilbe tapadva,
láthatatlan véső, szobrodat faragja.
Mámorosnak érzed, többé már nem féled,
testnek börtönéből szabadul a lélek.