Befejezés

Karjait széttárva, artikulátlan, visító hangon elordította magát:
– Produkcióóóó!
Egy másodpercnyi döbbent csend után feldübörgött a taps, a viharos belépőt honorálva! Mindenki kővé dermedt a meglepetéstől! Szerencsére a közönség azt hitte, ez is a szám része: Alfréd mozdulni sem tudott, csak állt.
- Erik!
A tapsot kihasználva, hogy ne hallja senki, suttogta, széles mosollyal széttárt karokkal. Miközben a közönség felé fordulva tett egy teljes fordulatot.
– Alfréd, játssz! Helénért! Adélért! Nézd, ott a függönynél! Ott vannak! Játssz!  Úgy, mint akkor, ott.  Játssz, és emlékezz!  
Alfréd zavartan, bénultan állt. Szerencsére fegyelmezett, rutinos bohóc volt.
– Jó.  Te irányítasz Erik. Figyellek!

A műsor elkezdődött! Vagy inkább folytatódott. Alfréd minden rezdülését követte barátjának. Nagyon mélyről a zsigereikből előjöttek a közös emlékeikből, mikor, mi következett. A nézőtér karéjából egyre többször felhangzott a dübörgő taps. Alfréd is egyre magabiztosabbá válva belendült! A nézőtér viharosan tombolt, sikítozott a nevetéstől. Csak Helén sírt,  hangosan zokogva a boldogságtól! Arcát a függönybe rejtve. Majd hátra lépett elhúzódott hátrább. Nehogy meghallják. Bal kezében tartotta Adélt görcsösen magához szorítva. Jobbjával a szemeit törölgette zsebkendőjével. A záró poén után elemi hangerővel tört ki a tapsvihar! Dübörgéssel, sípolással, fütyüléssel ötvözve. Nem tudtak lejönni a porondról. Ha elindultak a kijárat felé. Felerősödött a taps, és ők visszajöttek meghajoltak újra. Alfréd bohóchoz szokatlan komoly arccal felemelte a magasba balkezével Erik jobbját. Olyan volt mint amikor egy ökölvívó mérkőzés győztesét hirdeti ki a bíró. Majd ahogy a kijárat felé indultak, leengedve azt, nem eresztette el.
– Most jössz velem Erik!  Nem szöksz meg!
Erik ment engedelmesen, lépkedve Alfréd mellett.
Amikor már eltűntek a kijáróban a tomboló tapsvihar kíséretében, magához ölelte, jól megropogtatva csontjait.
– Erik, te csirkefogó! Csavargó!Te gazfickó!

Az igazgató döbbenten nézett, fel-alá sétálva a sorok közt idegességében! Az idegességbe vegyült egy kis felemelő büszke, feszítő boldogság is, („- Az Én cirkuszom”) ahogy a dobhártyájában dübörgött a szűnni nem akaró tomboló, viharos, ünneplés, tapsolás, sípolás. Azt érezte csupán, valami rendkívüli esetnek a szemlélője! Valami megmagyarázhatatlan, tőle teljesen független történésnek sodrában áll kiszolgáltatottan. Egy őrjöngve ünnepelt előadás epizodistájaként, melynek a forgatókönyvét valahol az égben írták.
 – Mi történt itt?  Mi volt ez? - tárta szét a karját!
Ahogy fordult, mintha Feri bácsi arcának mosolygós ragyogását látta volna egy pillanatra. aki intett felé.
 – Igazgató úr! Tessék várni, jövök!
– Mi volt ez?  Mi volt ez Feri?
Ismételgette kikerekedett szemekkel az igazgató!
 – Eszem megáll!  Felfogni nem tudom, mi történt itt? Csak azt látom, mindenki megőrült körülöttem!  Lassan, magam is. - mormolta újra.
– Igazgató úr, azt hiszem mindent meg tudok magyarázni! Tessék velem jönni! - Invitálta Feri bácsi előre lépve félrehajtotta a függönyt udvariasan az igazgatónak
– Szeretném Ferikém!  Nagyon szeretném tudni, mi a fene történt itt?! - s elindultak.

Újra együtt ültek. Nem hárman. A plussz egy fő a kis Adél volt. A lakókocsiban Helén sürgött –forgott, boldogan, mert Adél megszólalt.
–  Anya, éhes vagyok!
– Készítek nektek is valamit. - mosolygott rájuk Helén.
Alfréd törte meg a csendet.
– Miért mentél el Erik?
Hosszú hallgatás volt a válasz. Erik nézte maga előtt a lakókocsi padlóját. Amikor már elviselhetetlen   feszültség volt a levegőben. Megszólalt végre.
– Egyszer láttam, ahogy Helént nézted. Ugyanaz a tűz volt a tekintetedben, mint ami bennem égett. 
Helén letette a  főzőkanalat  és feléjük  fordult  tágra nyílt szemekkel.
–  Alfréd.  Ne kérd rajtam számon azt, amire te magad sem voltál képes. - mondta szomorú fájdalmas rezignáltsággal Erik. 
–  Mi az, amit ne kérjek számon? - nézett rá Alfréd.
Hosszú hallgatás újra.
– Te sem tudtál ellenállni Helénnek!  Te  viszont, a legjobb  barátom vagy! Rengeteget tettél értem, ezért. 
Alfréd nézte, lassan lágyultak, enyhülni kezdtek vonásai.
– Ma hogy találkoztam Feri bácsival, beszélgettünk. - folytatta Erik. – Amikor elmondta, mi történt veletek.  Jönnöm kellett! Tartoztam neked ennyivel Alfréd. Pont azért, amit együtt alkottunk.  Amit cserébe kaptam az élettől kárpótlásul. ....
Újabb hosszú elnyúlt csend után
–  Megérte. Istenem, Köszönöm!  Csodálatos volt. Helén és Adél mosolya, öröme. Ott láttalak benne drága barátom. Jobb férje tőled nem lehetett volna keresve sem Helénnek. Örülök, hogy idejöttem.  Megnyugodott a lelkiismeretem. - S most már folyamatosan beszélt Erik feloldódva.
– Lehet, hogy hiba volt eljönnöm, de akkor nem láttam más megoldást.  Nem akartam Helént döntési helyzetbe hozni!  Lehet, hogy neked is nagy keserűséget okoztam volna. Alfréd.
- Szamárság! - vágta rá a választ hirtelen Alfréd. – Miért gondolod azt Erik, hogy én mást tettem volna? Gondolod nekem nem fájt volna?  Nem gondoltam volna arra, hogy veled mi lesz?
Erik felemelte tekintetét és folytatta, most már felszabadultan.
– Alfréd, az eltelt idő elég bölcsességet adott ahhoz,  hogy a múltammal megbékélve vissza tudjak jönni hozzátok.  És kettő, az a kettő dolog. Ahogy hallottam kacagni Adélt!  S ahogy láthattam Helén boldogságát. Nem lesz még egyszer ilyen boldogságom-örömöm az életben, akárhogy is folytatódik. Örülök, hogy ezt megtettem! Meg tudtam tenni. - fejezte be Erik.

Gondolataikba elmerülve ültek egymás mellett.
– Nekem pedig meggyőződésem, - válaszolta Alfréd. –  Ennyi év után is. A jó Isten tőled odaadóbb, hűségesebb, jobb embert, nem adott az életemben társnak. Boldog vagyok, ha a barátomnak tudhatlak. Ezt külön, megköszönöm neked URAM!  - fejezte be Alfréd, felemelve tekintetét mosolyogva, kezet nyújtva Eriknek. Magához húzta és megölelték egymást, majd visszaültek.

Szinte végszóra nyílt ki az ajtó. Az Igazgató és Feri bácsi lépett be rajta.
– Ő az, akiről meséltem önnek az előbb. - mutatott Erikre Feri bácsi. – Uram, most láthatta együtt a két legnagyobb egyéniségét a szakmának.
– Eltúlzod Feri bácsi:  Elfogult vagy. - hárították el a dicséretét mindketten.
– Na, azt már nem! - csattant fel az igazgató! – Miről beszéltek ti itt? Miii?  Nem tudjátok, már most vásárolják elővételre a jegyeket, a következő előadásokra!  Hogy gondoltátok ti ezt? Törhetem a fejemet,  mekkora sátort kell, hogy csináltassak, hogy mindenkit fogadni tudjunk, vagy ki tudja, mit mondjak, hogyan magyarázzam meg a következő helyszínnek ahol várnak bennünket! Isten tudja mikor érkezünk, mert fix hogy prolongálva leszünk, és ki tudja meddig?! Mindig csak a bajom van veletek!  Kisasszony is végre szíveskedett meggyógyulni,  mire a tönk szélére kerülünk!
– Igen! Hála Istennek, és Eriknek! - szólalt meg Helén, most már mosolyogva!
– És akkor idejön ez az Erik vagy, hogy hívják?!  Ficsúr, és tönkre javítja a műsorodat Alfréd! - Dohogott szuszogott tovább az igazgató mediterán tempójával. – Hogy gondoljátok ti ezt? Persze a kockázat az enyém! S amit ma itt műveltetek!  Azt hiszitek, a cirkuszban vagytok?! Itt most már csak egyet fogadok el tőletek!Itt van a papír, toll nálam.  Megírom az új szerződésetek, és aláírjátok, de azonnal! Vagy törlöm a háromszoros gázsitokat belőle!  Világos? - fejezte be hatásosan az igazgató. Pörögve, szinte egy szuszra ledarálva. 

Egymásra néztek hárman.Helén szemei ragyogtak a boldogságtól
– Erik. Elég volt az Önmarcangolásból, áldozatokból. Írd alá,  szépen kérlek,  és mint régen ugyan úgy folytatjuk. - tette hozzá Alfréd Eriken pihentetve tekintetét.
Lassan nyúlt a papír és a toll után, majd a nyugodt megfontolt hangján megszólalt Erik.
– Igazgató úr.  Soha nem csapnám be. Így ahogy ma este Alfréddel játszottunk. Egy életben csak egyszer lehet.  Mert a másodikba biztosan belehalnék. - majd elvette a papírt, az asztalra fektette, és aláírta.

Sokszor egy szó csupán, s keserű vagy boldog?
Az élet tintájával sorokba rótt sorsod
Mert az miről néha történetet írnak.
olyan mitől olykor, a bohócok sírnak.

Vége