A barátság.
 
- Én azt hiszem, mi egymás becsületért is felelősséggel tartozunk, szóltam hozzá.
- A barátságok az égben köttetnek.
A barátot a Teremtő ajándékozza, és olyat,  aki akkor is képes érted tenni, mikor magad már nem! 

A barátok utolsó cselekedeteikkel szolgálatot tesznek a becsületedért, mire nincs magyarázat. Számon kérni csak Isten fogja, mert nem a testedet, a lelkedet, az emberi tisztességedet menti meg, ha már csak ennyi adatik!
Azért, mert lehet, ez a megfellebbezhetetlenül  utolsó cselekedet a földi életben, mely a mennyben nyer igazolást!
Rám nézett. Hosszasan elgondolkozva. Majd tovább fűzve a gondolatok sorát, folytatta.
– Ez egy fogadalom?  Állom!
- Nevezzük utolsó szolgálatnak. Attól, ki úgy érzi ő marad utoljára, aki dönteni, cselekedni képes, válaszoltam.
Így tettünk fogadalmat sajátosan egymásnak mi ketten. Kezet fogtunk.
 
A legenda
 
Csak hírből ismertem, meséltek róla. Valaki, aki mindig is volt.
Váratlanul megjelent, tette a dolgát, utána, ahogy érkezett, eltűnt.
Emberemlékezet óta hallani róla meghökkentő történeteket.
Mint a sors rendelésének titkos végrehajtója bolyong térben, időben, különböző testekben alakot öltve.
Senki sem ismeri. Nem tudják ki ő, honnan jött? Küldte - e valaki?
Úgy beszélnek róla, mintha nem emberi lény lenne. Egy mágikus erővel felruházott misztikus személyiség. Hideg nyugalommal cselekszik, érzelmet nem mutat. Félelmet nem ismerve, soha nem mérlegel, arányokat nem számol.
Cselekedete, élete hitvallása,  mivoltának mozgató rugója a harc, a küzdelem.
Váratlanul megjelenik.
Majd ahogy az ismeretlenségből támadt, úgy simul bele a végtelen messzeségbe, eltűnik. Csodálkoznia sem marad ideje annak, aki csak döbbenten, száját tátva néz utána.
Egy köszönő szót, Isten hozzád-t, sem marad ideje mondani
 
Az ütközet
 
A kis erdőszéli tisztáson Néhány megmaradt társammal egyre az erdő felé hátráltunk, szorultunk visszafelé. Az a pár, de inkább tizedmásodpercnyi idő csak arra volt elegendő szétnézzek magam körül. Vagyunk még, és hányan?  Ki az, aki áll még? Mert aki a földön hevert mozdulatlanul, vagy csekély életjelt mutatva, az már nem volt a küzdelem részese.

Éreztem ez más lesz, mint ami eddig volt. A sok harc melyből, ha sebekkel borítva is volt visszatérés,  az csak újabb ütközet lehetőségét hordozta magában. 
Ez, mintha most nem olyan lenne.

Az eltelt idővel arányosan egyre fogyott a remény is. Egyre többen rontottak ránk, s egyre erőssebben szorítottak vissza, forgácsoltak szét bennünket, elszakítva egymástól.
Hozzám legközelebbi társam, barátom, mintha egy picit meglökött volna.
Egy aprót oldalra kiléptem, hogy egyensúlyomat visszanyerjem.
 Abban a pillanatban elsüvített szinte karomat súrolva egy kilőtt golyó. 

Abból az ösztönös mozdulatból indítva súlytok magam elé puskám tusával, pont időben, hogy nagyot csattanva megálljt parancsoljak egy baljósan közelítő tőrnek, mit, egy szorító kéz elernyedve földre ejt.

S hogy honnan is kerül, elő magam sem tudom már, talán az oldalamon levő tokjából, utolsó még megtöltött pisztolyom.

Ez még képes megóvni életünket,  kis időre távol tartani azt, ki arra vállalkozna hogy a közelembe kerüljön.

Ne puszta kézzel keljen védenem magamat, magunkat.
Ha egyetlen másodpercre körül tudok nézni. Arcot csak néhányat látok. Kik közelemben vannak. Távolabb már csak arctalan, egymásba gabalyodó embertömeg  hullámzik, s felénk tart. Számukat becsülni sem tudom.

Aztán egy megmagyarázhatatlan, nyugalomszerű érzés lesz úrrá rajtam, beletörődés.

Már csak egy kérdés maradt, ami nem mindegy. Pont azért, mert eddig így történt.

Nem mindegy milyen befejezést nyer a történet. Ha be kell fejezni, kegyel e sors eléggé, hogy az ne méltatlan legyen eddigi életemhez?! 
Na rajta!! Lássuk csak!! Pisztolyomat visszadugom tokjába puskámat emelem föl!
Érzem, ahogyan a langyos kis hengeres cső tenyerembe simul, magam elé tartva fa tusáját nézek magam elé. Még abban a helyzetben vagyok, alkudhatok a sorssal, s kérhetem önmagam árát attól, ki az életünkre tőr! Ennek nyomatékát a lesújtó puskatus teszi konkréttá, és az első vállalkozót teríti le hangos nyögéssel a földre. Már döfni készült felém irányzott szuronnyal.

A következő már barátom mellkasa irányában célozva készült megváltó találatot, döfést eljuttatni! Ezt  csak egy rúgással tudom kissé eltéríteni, érezvén, ahogy bakancsomnak ütődik peng a hideg acél, mely a bordák közt kívánta befejezni megkezdett útját.

Ez most már az utolsó, a legvégső roham lesz!
Egyre szorulunk, feszül a hurok,  nincs már hová hátrálni sem.

Nézni is csak előre lehet.
Nem látni hányan, s ki kivel.
Annyit igen, mi már kevesen, kétségbe ejtően kevesen maradtunk, és előttünk egy arctalan, sötét, indulatos áradat zúdul ránk.

Na nézzük! Kinek lesz arca először, ki lesz az?

Remélem, legalább meg tudom nézni, láthassam kit jelöltek az égiek erre a szerepre!
Milyen lesz az utolsó szemhunyás, és amikor kinyitom újra szemeimet, mit, kit látok először?
Hová jutok? Mi is az mit senki nem tud, nem tudhatunk, még emberek vagyunk, titok!
Azt mondják., nem fáj, nem érzel semmit, belesimulsz egy mámoros könnyed érzésbe lebegve!

Ezek a gondolatok futkorásztak előttem, nem is tudom milyen időrendi sorrendben, mi közben a történések lejátszódtak, miket leírtam az imént.

Egy pillanatra, mint ha szétnyílt volna a tömeg, mint mikor a falon egy villanásnyi időre rés támadt volna!  Olyan volt, mikor ajtó nyílik!
A távolban, a tisztás irányában egy különös alakot láttam közeledni.

folytatás következik.