Egyik kedves írótársam ihlette ezt a kis történetet egy bizonyos vizsgamunkájában, tanulmányában. Szeretnék egy vidám perccel magam is hozzájárulni jó közérzetéhez.

Papírlapra hajolt, szárát megmarkolva,
zizegve, sercegve, betűt kanyarítva.
Távolba révedten, rezzenetlen arccal,
​szoborrá dermedten, birkózik a múlttal.

Mély tisztelettel ajánlom ezt a versemet, Szeretett Főadminunknak, azért az áldozatos munkájáért, páratlan emberi tulajdonságaiért, amivel ezt a csodálatos (Mindannyiónk otthona) honlapot vezeti! ISTEN óvja a királyt, s minden alattvalóját!

Ígértem Jucikának, hogy október 23-ára felteszem ezt a verset. 1956-ban két éves voltam. Sokat hallottam ezen történésekről, foglalkoztattak is a történtek. Mindig is éreztem, amit olyan sokan leírtak már: Égbe kiáltó gazság történt! Akit barátnak gondoltunk, megalkudott, elárult bennünket! A beígért segítség, hazugság, ámítás (Igaza van Tibornak. Csak uszítás) volt! A Széna téren, kezében a nemzeti zászlóval, amiből ki lett tépve az önkényuralmi jelkép, meghalt egy 16 éves fiú. A Pesti srác, a MAGYAR szabadságot jelképezte.
Én így látom, ha tévedtem, bocsássátok meg.

Reméled még mindig, s izgatottan várod
Édes titok ködből eléd lépő párod
Kitárt karjaiddal magadhoz ölelve
Finom selymességgel hozzád simul keble

Fehér ingben, frakkban, csokornyakkendőben,
komótosan lépdelt, s bólintott kimérten.
Tele volt a terem, nyüzsgött hullámozva,
tarka embertenger, mint óceán fodra.

Lelkekért szólani, a menny oltáránál,
szféráknak zenéjét, zengő zsoltárával.
Csendben ISTENT kérni, égre emelt arccal,
összefont ujjakkal, egymáshoz zárt karral.

Valami ma meghalt, újra a lelkemben.
Egy darab magyarság, tört el derekába.

Ha majd megkondul a harang.
Nyugovóra térek.
Lélek bárkám a végtelen.

Tisztelt Magyarerő!

Hívó szavatok hallottam. Jöttem.