Ha majd megkondul a harang.
Nyugovóra térek.
Lélek bárkám a végtelen.
Óceánra téved.

Utazom az ismeretlent.
Kutatom hogy, hol van.
Soha többé nem leszek már.
Az ki egykor voltam.

Nem leszek, mert nem lehetek.
Valaki hiányzik.
Kitört belőlem egy darab.
Csak a helye látszik.

Ridegséggel dermeszt látva,
csonka, koronája.
Mint amelynek hiányzik.
Egy gyémántköves ága.

Tanácstalan forgatom csak.
Ujjaim közt tartva.
Illeszteném újra vissza.
Honnan lett leválva.

Zord, tátongó ürességbe.
Süllyedt ragyogása.
Jeges dérbe tompult.
Csillogó varázsa.

Valami a mellkasomba.
Lüktető sajgással.
Dobban nagyot háborogva.
Hangos roppanással.

Tűztől hevül, izzik.
Bennem vad folyója.
Ereimben száguld.
Vérlavinát ontva

Államat emelem.
Távolba révedve.
Álmaim keresném,
kékség, végtelenben?

Szám résnyire nyílik.
Hangomat hallatom.
Kit találni vágyok.
Halkan szólítgatom.

Küldj egy Angyalt Atyám!
Alázattal kérlek.
Hozza el mi hozzánk.
Örök üdvösséged.

Küldd, hogy megérkezzen.
Ne várjam hiába.
Hintse rá az Anyám.
Sápadt orcájára.

Emelje gyöngéden.
Két puha keblére.
Ringassa el lágyan.
Tartva két kezében.

Ahogy elaludva.
Köztetek lehettem.
Kisdedként mikor még.
Ő ringatott engem.

Ne fájhasson néki.
Ami itt fáj bennem.
Legyen az, ki óvja.
Féltő szeretetben.

Milyen ő volt hozzám.
Földi életemben.
Én csak állok, bénán.
Szoborként, esetlen.

Vigyáznám, ha tudnám!
Bármilyen nehéz.
Tehetetlenné tesz,
kárhoztat a vész!

Szárnyalnék fecskeként.
Érintve friss vizét.
De visszahúz és elnyel.
A ködös szürkeség.

Küldd az Angyalt URAM!
Esdekelve kérlek!
Álld útját a kínzó.
Kétségbeesésnek.

Cselekvéseimnek.
Határt szab a lét.
Akár hogy akarnám.
Tudom ez kevés.

Ha megkondul a harang.
Elköszön egy lélek.
Szélhárfáján susog.
A tovatűnő élet.

Palástja bronz testét.
Nyelvével nyaldossa
Rézkönnyét hullatná
Tán meg is olvadna.

Ha megszólal a harang.
S utoljára kondul.
Már csak én maradtam.
Ki akkor elindul.

Végső otthonomban.
Ágyam megveté.
Féltő gondossággal.
Hazáig kísér.