Emeletes szürke ház, bolt íve alatt,
sugárút széles szalagja, messze szalad.
Zörögve csikorog kúszva, egy villamos,
érkezik búg alábújva, zsong dallamot.

Mintha csak zsolozsmázná imádságait,
falra festettekért őrizve titkaik.
Szikár tiszt fehér lovon, támadást vezet,
követi szuronyt szegezve, elszánt sereg.

Hol halálmalom, zakatol, őröl, dohog,
millió özvegy árva, könyörög, zokog!
Szürke sisakban kong, bujkál a félelem,
alkuszik a pokol, száz baka életen!

Idegen úton bolyong, ágyúszó dörög!
Bakancsuk nem tapos többé, magyar rögöt
Kopár szik, anyaföld méhében túr, kutat,
mostoha magzatát elnyeli kárhozat.

Vihar sodorta létük, lett hontalan,
utolsó esély számukra már hasztalan.
Golyótól elvágódva, vérben hempereg,
Istenhez hörög, zeng! Fogadd el lelkemet!

Mondd miért fogantam? Szülőföldem, hazám?
Lehet otthonom még, ha vérem ontanám?
Lehet e nemzetem ép, tiszta, bűntelen?
Felment majd egyszer talán, a történelem?

Van egy büszke város, ott messze délen lent.
Szőke Tisza partján rájuk emlékezem.
Őseim vétkét gyónom, bocsásd meg Atyám,
hogy görnyedő testtel óvták, védték hazánk!

Egyszer ha erre jársz, biztosan rátalálsz.
Tekints fel, kísérd tovább, balsorsnak hadát
Ők már messze járnak, de nem halt meg a hit.
Mert Szeged nem felejti hős gyermekeit!