ballada

Papírlapra hajolt, szárát megmarkolva,
zizegve, sercegve, betűt kanyarítva.
Távolba révedten, rezzenetlen arccal,
szoborrá dermedten, birkózik a múlttal.
Hosszút mereng, töpreng, homlokát támasztva,
kezében egy percre, megáll most a tolla.
Krákogva rázkódik, fuldoklik hörögve,
aztán megkönnyebbül, véresőt köhögve.

Majd újra neki lát, ujjait ráfonva,
szót formál, s karcolja, mondattá a tinta.
Érzések kútjának hűs vizeként ontja,
lelkek szomjúságát, csillapítva, oltva.
Arca sápadt, fakó, most elpirosodva,
gerjedő élettűz, színt fest rá lobogva.
Erőre kap, éled, talán még kibírja,
hamuvá nem szürkül, kitart, még leírja.

Megelevenednek az elszürkült képek,
világosra vált, mit zord árnyak kísérnek.
Nap fényeként csillan, víztükörre festve,
simára vasaltan, ráncos, gyűrött teste.
Sorjáznak dagadva, gyülekeznek sorba,
visszarepítenek elmúlt századokba
Melynek bűnét foltját, jobbulását várva,
gyöngyöző verejték moshat csak tisztára.

Vonaglik, feszeleg, kínoktól gyötörve,
görbül indulattól, merevedve görcsbe.
Jézusként feszül meg, előre hajolva,
még az igét vési, világra vajúdva.
Ajkát harapdálva, lábát nyújtva hallgat,
benne tombolva sír, üvöltözve jajgat.
Ám a dac erőt ad, megszállottként hajtja,
neki fog hát ismét, és nem hagyja abba.

Van, mit nem takarhat feledés homálya,
oly sok keservet szült, gyűjtött garmadába.
Azok, kik cipelték, egyenes tartással,
éltük nem tengették, csak alamizsnával.
Útjuk járták tovább, hitbe kapaszkodva,
olykor támolyogva, majdnem éhen halva.
Mikor hajnal virradt, és hogy megérhették,
égre emelt arccal, imával köszönték.

Szélbe kapaszkodva, keservüknek árja,
hitvány garasokkal, kifizetett ára.
Háborgó tengerként sziklához csapódva,
silány bárkájukat szilánkokká zúzza!
Elveszítve mindent, s mi számukra maradt,
majd a pirkadattal, sugarakat fakaszt.
Elhozva reggelét, sivár ébredésnek,
mit, önmagát vesztve, kirabolva ér meg.

Keresve kutatja, most lőn, tán megérti,
Segesvár mezőjén mit érzett Petőfi?
Mikor menekülvén, elvesztve a harcot,
kezéből a balsors, kiüté a kardot!
Vagy József Attila, lidérces nyomorba,
jövendőjét, vágyát, cukorrá álmodta!
Amint, Gyóni Géza bajtársak vérében,
fekve, Krisztust kéri, halálfélelmében!

A legvégső lépés, mielőtt leroskadt,
többé nem mozdulva, hervadva, elporladt:
Ady, Babits, Juhász, Arany, Vörösmarty,
lebocsátva lantját, nem tud már dalolni!
Mindaz, mi írva volt fönt a fellegekben,
ma már csak visszhangzik, messzi végtelenben.
Szakadt kabátjában, vacog menetelve,
senki földjét járja, fázva, dideregve.

Végső erejével botlik, támolyogva,
Radnóti Miklós, egy elátkozott korba!
Rongyos vert sereg, mint egymást támogatva,
hernyóként araszol, a haláltáborba!
Ki látja, siratá, telve van keservvel,
tudja a szó hal meg, a csengése vész el.
Komor méltósággal, porába csoszogva,
kérges repedt földnek, hátába taposva.

Van, ami nem halhat, amíg lesz oly ember,
kiben újra éled, ismét létezést nyer.
Villámként belevág, ezerfelé foszlik,
sötét felhők tömbje kékséggé oldódik.
Pennáját emeli, papírlapra rója,
mi torzónak tűnt már, reinkarnálódva,
benső malma őrli, búzáját dohogva,
frissen sült kenyérként, éhet csillapítva.

Írja, egyre írja, mert az idő véges,
Dagad, szélesedik, a mennydörgő érces.
Kősziklaként mered, a távolt fürkészve,
szavaknak juhásza, rím nyáját terelve.
Megáll merev testtel, messzire tekintve,
álla botján nyugszik, nyitott tenyerében.
Onnan várná talán, könnyed érkezését,
hol napfény csókolja láthatárnak szélét?

Kihuny mi tündökölt, égi kapu tárul,
gyümölcse beérve, lepottyan a fáról.
Asztal lapján hever arccal ráborulva,
megjött két kis angyal, lágyan simogatva.
Gyengéden ölelik, két oldalt karolják,
hártyaszárnyuk zizzen, szellőként sodorják.
Vércsepp hullajt pontot, véget ért a mondat,
kezéből kihullva, a padlóra koppant.

Mit holnap valaki, ismét felemelve,
viszi tovább izzva, éggel perlekedve.
Annyi a különbség, az arány bomlott meg,
mert itt lent a földön, egyel kevesebb lett.
Ott ülnek lenézve, menny kávéházából,
ki lesz, ki felveszi, mint leesett zászlót?
Magasba emelve, lengve suhogtatja,
mindaddig még ISTEN, engedi, és hagyja.