Reméled még mindig, s izgatottan várod
Édes titok ködből eléd lépő párod
Kitárt karjaiddal magadhoz ölelve
Finom selymességgel hozzád simul keble

Két puha kéz átfon feszültséged oldja
Arcod pírját festi mámorító csókja
Mint a legszebb dallam füleidben csengve
Visszhangzik harangként, zsong, lelkedben zengve

Érzed ahogy érint szíved hevesen ver
Rózsaszirom ajkak lángnyelvével perzsel
Szellőként suhan el, lüktetve, dobogva
Mi égni tud benned, lángra kap lobogva

Igaz csak parázs már, de néha pislákol
Emlékek fényében, újra éled, lángol
Múltat felidézve, mintha érte szolnál
Tükörképed csupán az, ki akkor voltál

Ám  vágyaid hídján csendben letekintve
Éveidnek száma pereg búcsút intve
Lassan hömpölyögve csillan meg a hátán
Sötét köpenyege hétrét görnyedt vállán

Bölcsen tekint vissza tőled távolodva
Ha eszedbe jutok. Tiéd leszek újra
Együtt és egymásért mind az mit tettetek
Nem veszi el senki, mert az csak tiétek.

Holnap újra várod lépte koppanását
Zakatoló bensőd szelíd megnyugvását
Talán megmaradt még mit egymásnak adtok.
Magányosság miben csak ti ketten vagytok.

Még is kéred ISTENT Csak még! Utoljára
Úgy mint valamikor járda szélén állva
Megpillantva ahogy az út végén lépdel
Szemedben csillanva igazgyöngy fényével

Engedd, hogy öleljem, ugyanazt érezve!
Emésszen az a láng, sodorjon gerjedve!
Amitől az égről elszáll sötét felhő
Vitorlát dagasztó simogató szellő

Bár erőd már fogytán de még lép a lábad
Nincs ennél fontosabb, olyan mi nem várhat
Egymás mellett mentek, keze a kezedbe
Utca kőbe róva, ha a végső lenne